— Hát akkor nyugodalmas jó éjszakát. Vadállatok nincsenek a bolygón.

— Együnk valamit! — javasolta Vtorov.

 A három ember megnyomott egy gombot vezérlőtábláján. Nyomban megérezték, hogy szájukhoz ért a hajlékony tömlő, s azon forró csokoládé ömlik a termoszból. Miután jóllaktak, türelmetlenül várták a reggelt.

 Belopolszkij jött a mikrofonhoz, és Melnyikov részletesen beszámolt neki mindarról, amit felderítő útjukon láttak. Amikor megemlítette a Vtorov által talált vasat, Belopolszkij izgatottan felkiáltott:

— Oxigén! Ha ez igaz, semmi kétség többé: a vas a levegőtől oxidálódott. Levegő pedig nem lehet egy ilyen kisméretű aszteroidon. Az Arszéna tehát — bolygótörmelék.

— Én is azt hiszem.

 Az éj hosszúnak tűnt nekik. Senki sem ült le a „földre”, miután jóformán semmi súlyuk nem volt, s nagyszerűen érezték magukat állva is.

 A három férfi egy sziklacsúcson állt. A csillagok fényében homályosan látták egymás bizonytalan árnyékát. Mély csend vette körül őket.

 Melnyikov érezte, hogy a mellette álló Korzewski megérinti a vállát. Az áttetsző sötétségben jól látta társa előrenyújtott karját. Megfordult, és az ég számtalan csillaggal teleszórt fekete bársonykárpitján egy élénken világító világoskék pontot vett észre. Közvetlenül mellette egy másik — sárga pont fénylett.

A Föld!

 Szülőbolygójuk sok millió kilométer távolságról küldte feléjük néma üzenetét, oda a sötét űrbe. a kopár sziklákra.

 S ekkor a fémsisak alatt, Melnyikov fülében felcsendült egy vers. Ez oly váratlanul érte, hogy az első másodpercben nem akart hinni saját fülének.

 

Sosem felejtem (volt-e, vagy sosem volt

az az este): az alkonyati fény

tüzétől elpirult a sápadt mennybolt.

Lámpák az ég tűzsárga hátterén.

 

 Vtorov szavalt. Nyilván egyáltalán nem gondolt arra, hogy valaki hallhatja. Saját magának, álmodozva mondta a verssorokat.

 

Ablaknál ültem, a zsúfolt teremben,

és szerelemről zengett a vonó…

 

Nehéz lett volna elképzelni bármit is, ami ennyire ellentétes lett volna jelenlegi helyzetükkel. Blok verse furán és fonákul hangzott:

 

És elrebbentél, mint ijedt madárka,

és nem maradt belőled semmi itt,

csak illatod, csak alvó pillád sátra,

és riadtan suttogtak selymeid.

 

 Korzewski hirtelen idegesen felnevetett, majd nyomban el is hallgatott. Nevetése még furcsábban hangzott, mint Vtorov szavalata. Melnyikov nem látta, de érezte, hogy a fiatal filmmérnök összerezzen.

 

De tükröm mélyéből még visszavillant

szemed és: — Fogj meg! — kiáltásod is.

Rab Zsuzsa fordítása

 

— Fejezze be — szólt Melnyikov halkan.

Körös-körül a végtelen űr terült el. A messze távolban világoskék pontként csillogott a Föld. Az idegen, érthetetlen élet, mint valami mesebeli tünemény villant tova. — „Milyen fiatal még!” — mondta Vtorovra Melnyikov.

— Más nem jutott eszébe? — hangzott fel Toporkov hangja. — Ha művészetre szomjazik, bekapcsolhatom a magnót.

 S ekkor, váratlanul, az aszteroid éjszakai némaságában felcsendült A hattyúk tava lenyűgöző lágy muzsikája.

— Hát ezt honnan szerezte? — kérdezte Melnyikov néhány percnyi hallgatás után. — Mondhatom, a lehető legjobb alkalom és hely arra, hogy hangversenyt hallgassunk!

— Miért, talán rossz? — kérdezte Pajcsadze.

 Hallották, amint az űrhajó rádiófülkéjében néhányan felkacagtak. Nyilván oda gyűltek össze az expedíció többi tagjai. Aggódtak barátaikért, akikről azt sem tudták, merre lehetnek, s ezért jöttek a rádióhoz.

 Melnyikov, Korzewski és Vtorov hálával gondoltak társaikra. Itt vannak velük. Nincsenek egyedül az Arszénán, ezen a kopár sziklán, ebben a sűrű sötétségben.

Csajkovszkij zenéje elhallgatott.

— Adjak még valami muzsikát? — kérdezte Toporkov.

 Elég volt! — felelte Melnyikov. — Közel már a reggel. Köszönjük!

 Alig telt el tizenöt perc, s balra tőlük, a láthatatlan látóhatárnál hirtelen élénkfehér tört vonal gyulladt fel. Mintha valaki egy óriási tollal egy nem tudni mit jelentő görbe vonalat rajzolt volna egy hatalmas szalagra.

Felkelt a Nap.

 Még nem lehetett látni, de már megvilágította a hegycsúcsokat és az egyenetlen hegygerincet. Aztán egészen váratlanul felbukkant és megszületett az Arszéna új napja. A vészterhes éjszakai sötétség után a furcsa zord vidék szinte vidámnak tűnt.

Korzewski Vtorovra pillantott.

— Hogy jutott eszébe ilyesmi? — kérdezte, de hangjából nem lehetett gúnyt érezni. A biológus hangja melegen csengett.

 A sisak üvegburáján át látni lehetett, hogy Vtorov elvörösödött.

— Igazán nem tudom! — felelte zavartan. — Fogalmam sincs, olyan váratlanul jött. Persze nagyon ostobán hangzott — tette hozzá.

— Ugyan, miért hangzott volna ostobán? Kissé furcsa volt, az igaz, de ostobának nem mondhatnám.

 Korzewski megveregette Vtorov vállát. A biológus — bár szemüvege nem volt — nagyon hasonlított Csernisevszkijre. Most szokatlanul lágyan nézett a fiúra. Melnyikov csodálkozva pillantott rá.

 Belopolszkijhoz hasonlóan Korzewski is ritkán mosolyodott el, mindig komornak, „hozzáférhetetlennek” látszott. Nagy ritkán elegyedett csak beszélgetésbe, ha megszólították, röviden, szárazon válaszolt. Még a társalgóban is, ebéd vagy vacsora közben is gondolataiba merült. A Földről folyó beszélgetések, amelyek napirenden voltak az expedíció tagjai között, mintha egyáltalán nem érdekelték volna. Sokan, még Melnyikov is, arra gondoltak, hogy a lengyel tudós egyáltalán nem vágyódik vissza a Földre, nem is gondol rá. S lám ez a mai éjszaka megmutatta, mennyire tévedtek.

 Ha a biológusnak nem volna honvágya, nem lett volna rá ilyen hatással a váratlanul felcsendülő vers.

 „Idő kell ahhoz, hogy megismerjünk egy embert — gondolta Melnyikov. — Valaha egészen más véleményem volt Belopolszkijról is, mint ma.”

 Érezte, hogy Korzewski és Vtorov valahogy közelebb kerültek a szívéhez, most már jobban megérti őket ezután a lényegében jelentéktelen epizód után.

 Amint a Nap sugarai elérték a kutatókat, nyomban kikapcsolták a melegítőtesteket, mert többé nem volt rájuk szükség, és elindultak.

 Újból megkezdődtek a végtelen ugrálások, leereszkedések a szakadékokba és gondos vizsgálata mindannak, ami útjukba került.

 Másfél óra múlva egy meredek falú szakadék széléhez értek. Odalent, körülbelül ötszáz méteres mélységben kerek völgy terült el, amely sokkal tágasabb volt, mint az eddig látottak. Innen, ebből a szédületes magasságból egyenesnek és simának látszott.

— No, ide már nem ugorhatunk le — szólalt meg Vtorov.

— Miért ne? — kérdezte Melnyikov. — Nyugodtan leugorhatunk. Ez körülbelül két métert jelent a Földön. A gyorsaság az ugrás végén nem szárnyalja túl a másodpercenkénti hat métert. Inkább az a probléma, hogyan kerülünk vissza. Nézzék csak, a katlant körös-körül meredek fal veszi körül. Egy óriási mesterséges kútra hasonlít, ugye?

— Igen — bólintott Korzewski. — A természet érdekes szeszélye. De ha — ahogy maga mondta: kétméternyi magasságból le is tudunk jutni, ugyanekkorát felfelé ugorni senki sem tud közülünk.

— Csak nem megyünk tovább anélkül, hogy közelebbről megnéznénk ezt a furcsa katlant? — Vtorov előrehajolt, és mereven bámult a szakadék fenekére. A levegőhiány kedvező látási viszonyokat biztosított. — Ott szerintem valamiféle fura kiszögellések vannak. Különös a formájuk.

 Melnyikov figyelmesebben megnézte a kiszögelléseket. Éles szeme rögtön észrevette, hogy az a valami nagyon hasonlít a romokra.

— De kár, hogy nem használhatjuk a távcsövet — mondta aztán. — Valóban valami új dolog van odalent.

— A kötelünk nem ér le odáig — szólalt meg Korzewski.

Mielőtt elindultak volna felfedező útjukra, négy gombolyag, 80-80 méter hosszú kötelet vettek magukhoz.

— Adja valaki ide a kezét — mondta Vtorov.

 Aztán lecsüggeszkedett a tátongó mélység szélén. Melnyikov könnyen tartotta jóformán súlytalan testét.

 Lent a mélyben aztán Vtorov megpillantotta azt, amit keresett.

 A fal nem volt teljesen sima, észrevett egy keskeny párkányt a sziklafalon.

— Éppen erre van szükség — mondta, miután visszatért a sziklaperemre. — A Földön játszva ugrottam nekifutás nélkül másfél métert magasba. Igaz, ebben az öltözékben sokkal nehezebb vagyok, de azt hiszem, hogy egy méternyire fel tudnék ugorni. Vagyis itt kétszázötven méternyire. Ez éppen elég.

— Nagyon kockázatos — mondta Melnyikov.

— Miért? Tegyük fel, hogy nem tudok visszakecmeregni. Akkor maguk ketten visszatérnek az űrhajóra, és hoznak egy hosszú kötelet. Ha nem állnak meg útközben, alig két óra alatt megjárják az utat.

— Mit akarnak csinálni? — hallották Belopolszkij kérdését.

 Melnyikov elmagyarázta, miről van szó, külön hangsúlyozta a kövek furcsa formáját, ami arra enged következtetni, hogy esetleg romok lehetnek.

— Mit mond, milyen mély a szakadék?

— Ötszáz méternél nem több.

— Rendben van! — döntött Belopolszkij. — Próbálják meg!

 Egy zsák követ kötöttek hozzá az első gombolyag kötélhez. Ha a kötél elbírja a kövek súlyát, akkor elbír még egy olyan súlyú embert is, mint Vtorov. Űr-búvárruhájában alig nyomott többet hetven dekánál.

 A zsák kő elindult lefelé. Amikor az első gombolyag elfogyott, hozzákötözték a második végét. A negyedik gombolyag felénél a zsák megakadt a párkányon.

— Körülbelül háromszáz méter — mondta Melnyikov.

— Még ha a kötél el is szakadna, akkor sem törné össze magát.

— Minden rendben lesz, Borisz Nyikolájevics.

 A zsákot felhúzták, és Vtorovot kötötték rá a kötélre. A fiatalember a filmfelvevőgép helyett a fényképezőgépet vette magához.

 Jóllehet, Melnyikov tudta, hogy az Arszénán nem olyan veszélyes fél kilométernyi magasságból lezuhanni, mégis aggódva figyelte Korzewskit, amint nagy óvatosan ereszti lefelé Vtorovot. A lezuhanás nem járt volna csonttöréssel, de eltörhetett a sisak üvegburája, ami egyenlő az azonnali halállal. Igaz, hogy a bura nem üvegből volt, de akkor is… Aztán meg a szakadék oly mély, hogy bármit is mondanak az Arszéna és a Föld között levő különbségről, nem lehet kisebbfajta szédülés nélkül lenézni a szakadék mélyére.

 

Vtorov fémburás feje egyre kisebbedett…

 Amikor a filmmérnök lába a párkányra ért, bekapcsolta az áramot, biztosan helyezkedett el a sziklaperemen, és levette magáról a kötelet. Felnézett, de nem látta társait. Úgy tűnt, mintha a háromszáz méteres fal a csillagokig ért volna. A Nap közvetlenül a feje fölött ragyogott sugarainak tűzgyűrűjében. Az űrbúvárruhán keresztül is érezte a melegét.

 Vtorovnak az volt az érzése, mintha körös-körül furcsa csend honolna, nem olyan, mint odafent. Hirtelen megszállta az egyedüllét nyomasztó érzése. Nekitámaszkodott a falnak, néhány pillanatig mozdulatlanul állt, igyekezett úrrá lenni idegein. A komor, fekete-fehér színű tájat ellenségesnek érezte.

„Miért hallgat Melnyikov és Korzewski?” — gondolta.

 Egyszer csak távoli hangokat hallott. Megismerte Balangyin professzor és Belopolszkij hangját. Aztán hallotta, amint Pajcsadze megkérdezte Melnyikovtól, mi újság, mire Borisz Nyikolájevics ezt válaszolta: „Leeresztettük Vtorovot a mélybe.”

 Azért nem hallatják hát hangjukat, mert azt hiszik, hogy még mindig nem érte el a párkányt.

 Vtorov a kötélre nézett. Még mindig lefelé ereszkedett, és a lába előtt gyűrűbe csavarodott. Korzewski észre sem vette, hogy a teher kisebb lett.

— Szinte hihetetlen! — mondta Vtorov, s ez a hangosan kiejtett mondat nyomban feloldotta érthetetlen dermedtségét.

— Mit mondott, Gennagyij Andrejevics? — kérdezte Melnyikov, mivel alighanem nem értette meg Vtorov szavait.

— Azt mondtam, hogy üres kötelet eregetnek lefelé. Lehetséges volna, hogy Stanislaw Kazimirovics nem veszi észre, hogy én már a párkányon állok?

— Messze van még a szakadék feneke?

— Körülbelül száznyolcvan méternyire. Ugrom!

 A magánosság érzése nyomtalanul eltűnt. Az Arszéna világa már nem tűnt olyan ellenségesnek. Társai hangja visszaadta nyugalmát és határozottságát.

  A párkány nem volt olyan keskeny, amilyennek odafentről látszott. Két méter széles lehetett. Vtorov a szélére lépett, és gondolkodás nélkül kilépett a mélybe.

 Zuhanása több mint másfél percig tartott. Mellette egyre gyorsabb tempóban suhant felfelé a már nem sima, hanem repedésekkel keresztül-kasul szabdalt szakadékfal. Olykor lábával el kellett löknie magát az útjába kerülő kiszögellésektől.

 Jól látta a szakadék alját. Rendkívül sima volt, mintha kiaszfaltozták volna. Hasonlított egy hatalmas városi térre, azzal a különbséggel, hogy házak helyett meredek sziklafalak vették körül. A tér közepén kőhalom magasodott, amely innen még inkább hasonlított egy óriási épület maradványaira.

 Amint Vtorov talajt érzett lába alatt, bekapcsolta a mágneseket, és szilárdan állt a lábán. Közölte társaival, hogy szerencsésen földet ért, aztán elindult a tér közepe felé, amelytől kb. hatszáz méternyi távolság választotta el.

 Körülbelül hét óra telt el azóta, hogy kiszálltak az űrhajóból, de Vtorov nem érzett fáradtságot. Egész idő alatt jóformán semmit sem evett, de éhséget sem érzett. Az energia felhasználás az Arszénán elenyészően csekély volt. A levegőnek még négy óráig elegendőnek kell lennie. Igaz, innen még ki is kell jutnia s visszatérni az űrhajóra, de hát akkor sem kell különösen sietnie. Vtorov úgy döntött, hogy alaposan átvizsgálja a furcsa katlant.

 Elektromágneses talpa szinte hozzátapadt a talajhoz, s ez lépéseit rendes földi lépésekké tette. Vtorov sietni kezdett, hogy mielőbb a rejtélyes romokhoz érjen. Gyakran kerültek útjába kígyózó repedések. Könnyedén átugrálta őket, még csak ki sem kapcsolta az áramot. A térség meglepően egyenes volt. Talaja nem aszfalt volt, de valami olyasmi, ami nagyon emlékeztette rá.

 A katlan olyan élesen különbözött mindattól, amit eddig láttak az Arszénán, hogy Vtorov nem győzött csodálkozni. Akaratlanul is kezdte azt hinni, hogy ez nem a „természet játéka”, hanem egy mesterséges tér épületmaradványokkal, s hogy ez a tér a bolygó pusztulásakor vált néptelenné.

Egyre jobban szaporázta lépteit.

A messziről kicsinek látszó romok gyorsan növekedtek. Óriási kövek halmaza volt.

 Vtorovnak hirtelen feltűntek a kövekkel borított terület egyenes határai, és szabályos derékszögű sarkai. Úgy látta, hogy a körülhatárolt tér egy négyszög, amelynek minden oldala legalább száz méter hosszú.

 Meg kellett állnia, annyira elfogta az izgalom. Hát valóban az elpusztult bolygó ismeretlen lakói által épített létesítmény romjai előtt áll? S ennek a bolygónak egy töredéke lenne az Arszéna?

 A kiszögellések elhelyezésében bizonyos, egyelőre még érthetetlen rendet fedezett fel. A hozzá legközelebb eső kő, amely a négyszög sarkát képezte, sokkal magasabb volt, mint a többi. Ez nem lehetett a véletlen műve.

— Végre! — szólalt meg halkan.

 De bármilyen suttogva ejtette is ki a szót, odafent meghallották.

— Ismételje meg! — mondta Melnyikov. — Nem hallottam, mit mondott! Mi történt?

 Vtorov mélyet sóhajtott, és a lehető legnyugodtabban így felelt:

— Semmi. Velem semmi sem történt. De itt előttem…

— Mi van maga előtt?

 Vtorov nem válaszolt. Valami leküzdhetetlen erő figyelmét arra a kőre összpontosította, amely közvetlenül előtte állott. Kissé hátrább lépett, hogy tekintetével jobban át tudja fogni az ötméteres kőtömböt.

 Semmi kétség! Előtte egy gránitból faragott gúla alakú test. Jól látszik oldalsíkjának négy, egymással találkozó háromszöge. Az idő erősen megváltoztatta eredeti alakját, valaha éles szélei letöredeztek, elporladtak, sok darabkája hiányzott, de akkor sincs semmi kétség. Ezt a mértanilag szabályos testet nem hozhatta létre a természet, ez észlények keze munkája.

 Vtorov részletesen beszámolt mindenről, amit látott. Tudta, hogy az űrhajó minden utasa hallja szavait. Mégsem hallott egyetlen csodálkozó felkiáltást sem. A szenzációs felfedezés alighanem ugyanolyan izgalomba hozta a többieket, mint őt magát. Amint befejezte a beszámolót, hosszas hallgatás következett.

— Térjenek vissza az űrhajóra — mondta végül Belopolszkij.— Jegyezzék meg jól az utat. Egy nagyobb csoport megy majd ki arra a helyre.

— Jöjjön fel! — tette hozzá Melnyikov.

 De Vtorov még mielőtt teljesítette volna a parancsot, néhányszor lefényképezte a kockát. Tudta, hogy odafent türelmetlenül várják, de nem bírta megállni, hogy oda ne menjen a negyven-ötven méternyire levő hatalmas kőhöz, amelynek átmérője hat méter lehetett.

Amint odaért hozzá, felkiáltott a csodálkozástól.

 Előtte egy nagyszerűen épségben maradt gránit ikozitetraéder állt. „Kőbriliáns”, amelyen jól látszott a gondos megmunkálás nyoma. Vtorov világosan felismerte rajta a síkok szabályos kombinációját, amit a földi ékszerészek oly gyakran alkalmaznak a drágakövek csiszolásakor.

Titáni munka! Óriások műve!

 Milyen szilárdak lehetnek ezek a gránitfigurák, ha még a hatalmas bolygót megsemmisítő kozmikus katasztrófa sem tudta elpusztítani őket?!

 Amott, messzebb pedig egy gúla alakú oktaéder áll! Még távolabb meg egy rombusz alakú dodekaéder!

 Vtorov alig tudott elszakadni a lenyűgöző látványtól. Társai várják. Az ismeretlen építők művét látniuk kell a tudósoknak.

 Már visszafelé ment a fal lábához, de még mindig hátratekingetett. Ám alig távolodott el háromszáz-négyszáz lépésnyire, és a kőbriliánsok eltűntek, beleolvadtak a kőtömegbe, ismét épületmaradványokra emlékeztettek.

 Vtorov már a fal alatt állt, tekintetével megmérte a párkány és a közte levő távolságot, kikapcsolta az elektromágneseket, nekirugaszkodott és ugrott.

 Az utóbbi órák tapasztalatának megvolt az eredménye: Vtorov jól számította ki ugrását. A párkány szélén állt meg. Elkapta a kötelet, erősen előrehajolt és elesett, de nem ütötte meg magát.

 Korzewski, aki egész idő alatt tartotta a kötelet, nyilván megérezte a rántást.

— Húzzam fel? — kérdezte.

— Igen! — felelte Vtorov.

 Nem kötözte magára a kötelet… Karjának ereje teljesen elegendő volt ahhoz, hogy tartsa magát a kötélen. Néhány perc múlva már társai mellett állt.

— Döbbenetes, hihetetlen felfedezés! — mondta.

— Vissza az űrhajóra! — rendelkezett Melnyikov röviden.

 A „hazáig” tartó utat mindössze egy óra alatt tették meg. Jól megjegyezték az útvonalat, s magabiztosan haladtak szikláról sziklára. Toporkov egy ütemmérő adót tett a mikrofon elé, s ennek állandóan erősödő hangja mutatta, hogy helyes irányban haladnak.

 Az űrhajón már türelmetlenül várták őket. Minden munka megállt. Vtorov oly váratlan és fontos híre nagy izgalomba hozta a tudósokat, akik ettől fogva nem is tudtak másra gondolni.

 Az észlények tevékenységének nyomait, amelyeket oly gondosan kerestek a Holdon és a Marson, most ezen a törpe aszteroidon találták meg. Érthető volt hát izgalmuk.

 A közeledő éjszaka arra késztette az űrhajósokat, hogy a hajón maradjanak. Úgy döntöttek, hogy öt óra múlva indulnak el a titokzatos katlanhoz. Az időt addig pihenéssel töltötték. Az expedíció tagjai rég nem hunyták le a szemüket, és a fáradtság most kezdett úrrá lenni rajtuk. Miután végighallgatták Vtorov részletes beszámolóját, szétszéledtek fülkéikbe.

 Melnyikov magára vállalta az ügyeletet. Belopolszkij megy majd ki a romokhoz, ő pedig itt marad az űrhajón. Egyetlen percre sem szabad parancsnok nélkül hagyni az űrhajót — ez az űrutazások egyik legfőbb törvénye.

 Két óra múlva a Nap lebukott a magas szikla mögött, s nyomban teljes sötétség borult az Arszénára. A bolygó eltűnt a szemük elől, s az volt az érzésük, hogy újra a kozmikus térségben repülnek. Csupán az alattuk ragyogó csillagok bizonyították: az űrhajó az aszteroid felszínén áll.

 Az Arszéna igen szabálytalan alakú bolygómaradvány volt. A nappal és az éjszaka különböző pontjain más és más hosszúságú volt. Ott, ahol a KSZ3 vesztegelt, a nappal hat óra hosszat tartott, az éjszaka pedig csak két óráig. Az aszteroid sarkával előredőlve repült a pályáján, Pajcsadze szavai szerint „fekve” forgott a tengelye körül. Amikor majd a Napot megkerülve, annak túlsó oldalára jut: arra a helyre, ahol most az űrhajó áll, végtelen hosszú éjszaka borul reájuk. De ez csak három hónap múlva következik be, az expedíció azonban nem marad olyan sokáig az Arszénán.

 Amint a Nap újra feltűnt, az űrhajó megelevenedett. Utasai közül nyolcan Vtorov és Korzewski vezetésével elindultak a felfedezett épületmaradványokhoz. Melnyikovon kívül az űrhajón maradt Toporkov és a hajtóművekkel foglalatoskodó Zajcev és Knyázev. A kirándulás részvevői hosszú köteleket, csákányokat, ásókat, dupla oxigéntartalékot, robbantó patronokat és a talaj belsejének felderítéséhez szükséges rádiókészüléket vittek magukkal.

 A kiadós reggeli után az expedíció tagjai kiszálltak az űrhajóból, s miután túljutottak az első szakadékon, eltűntek a sziklák között. Az űrhajón maradt négy férfi tekintetével követte társait, aztán rádión szerencsés utat kívántak nekik, és folytatták munkájukat. Melnyikov átment a vezérlőhelyiségbe, Toporkov a rádiófülkében tartott szolgálatot, a két gépész pedig ismét visszatért a hajó tatjába, s folytatta munkáját, amelyet Vtorov visszatérése szakított félbe.

 

 

ÉLET ÉS HALÁL

 

Melnyikov egy órán át nyugodtan írta a naplóját. Marsrepülése óta megszokta, hogy mindennap feljegyezze gondolatait és megfigyeléseit.

 A tizenkét nap alatt, míg a Földről az Arszénára értek, megszegte ezt a szabályt — nem volt rá ideje. Most aztán elhatározta, hogy behozza az elmulasztottakat, bár fáradtnak érezte magát, és legszívesebben lefeküdt volna aludni. De jól tudta, hogy úgyse tudna aludni, amíg társai vissza nem térnek a hajóra.

A napló visszavitte őt a Földre. Az utolsó oldalak tele voltak Olga nevével, s felesége alakja gyötrő élességgel merült fel előtte. Még három hosszú hónapig nem láthatják egymást…

 Erős akarattal legyűrte honvágyát, aztán hozzáfogott, hogy leírja az aszteroidon tett kirándulást. De alig ért odáig, hogy Vtorovot leeresztették a kerek katlanba, amikor megszólalt a csengő, és félbeszakította munkáját. Toporkov hívta.

— Nézze csak, mi történik odakint — mondta.

Melnyikov gyorsan az ernyőre nézett.

 Először nem vett észre semmiféle változást. Az Arszéna panorámája ugyanolyan volt, mint mindig. De aztán furcsa fényekre lett figyelmes, amelyek az űrhajó körüli téren, a szirteken és hegyoldalakon lobbantak fel. Mintha láthatatlan kőfaragók láthatatlan kalapácsukkal csiholnának szikrákat a kőzetekből.

 Melnyikov egy másodpercig értetlenül nézte ezt a látványt. A következő pillanatban keresztülvillant agyán a baljós gondolat: „Meteoritok!… Az Arszéna meteoritáradattal találkozott!… Társaim védtelenek a szabad ég alatt! Vajon sikerül-e fedezéket találniuk?”

 Közvetlenül az űrhajó közelében egy hatalmas kődarab csapódott szörnyű erővel a sziklához. Élénk láng lobbant. Szinte ugyanebben a pillanatban Melnyikov tisztán hallotta, amint az űrhajó falához csapódott két újabb kő.

 Nem vesztette el az önuralmát, lenyomta a gombokat, s lehúzta az obszervatórium minden ablakán a védőlemezeket.

 Az ellenőrző műszereken látta, hogy egyetlen ablak sem sérült még meg. Az űrhajó törzse is ép volt.

 Bekapcsolta az oldalernyőt, behozta a rádiófülkét, hogy megtudja, nem jött-e hír Belopolszkijtól. Toporkov azonban nem volt a fülkében.

 Nyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent a mérnök. Csak egy pillantást vetett fájdalomtól eltorzult arcára, s nyomban tudta, hogy szerencsétlenség történt. Szinte elállt a szívverése.

— Kicsoda? — préselte ki magából a szót.

— Orlov — felelte Toporkov, és ajkai megremegtek.

 Melnyikov kezével eltakarta szemét. Maga előtt látta elpusztult társát.

 „Én csak azért utazom magukkal, mert leszállnak az aszteroidon” — jutottak eszébe Orlov szavai. Amikor ezt mondta, kedvesen mosolygott, s ez a mosoly beragyogta szép arcát.

— Hát a többiek?

— Sikerült elrejtőzniük egy barlangban. Orlov közvetlenül a bejáratnál halt meg: a meteorit az arcát találta el.

 Milyen súlyos perceket éltek át a kis expedíció tagjai, amikor társuk a szemük előtt pusztult el!…

„Az arcát!” — gondolta Melnyikov.

 Egy pillanatra világosan látta maga előtt Orlov szemét, a hosszú fekete szempilla alatt ragyogó két smaragdot, s egész teste összerázkódott.

— Zajcev és Knyázev hol van?

— Mondtam nekik, hogy ne szálljanak ki.

Melnyikov megtörölte a homlokát.

— Sokkal könnyebb elpusztulni, mint átélni a mások halálát — mondta aztán. — Menjen vissza a rádiófülkébe. Mindjárt megyek maga után. Ez az „eső” rövidesen eláll.

Toporkov távozott.

 

 A naprendszerben számtalan meteorit van. Gyakran repülnek sűrű rajokban, úgynevezett „áradatokban”. Az üstökösök és a meteoritok „beszennyezik” a bolygóközi térséget. Az óriási sebességű repülés közben az űrhajónak kevés esélye van arra, hogy összetalálkozzék velük. Másképpen áll ez az aszteroidokkal. Az űrhajóhoz képest sokkal nagyobbak. Nincs légkörük, amely védené őket, mint a nagy bolygókat az égi bombázásoktól. A meteoritáradat, ha útjába akad egy aszteroid, kőzáport zúdít rá. Minden „cseppjének” kozmikus sebessége van, amely sokkal nagyobb, mint a puska lövedéké. A gyors repülés energiája az összeütközéskor hőenergiává változik. Robbanás következik be. A kis bolygók felszínét a széttört meteoritek apró porszemei borítják el. A légüres térben semmiféle védőruha nem védi meg az embert, ha egy ilyen „robbanó golyó” találja el. Ez biztos halált jelent.

Nagyon ritkán történik meg, hogy olyan apró célpontba találjon, mint az ember, mégis a „meteoritveszély” az egyik legreálisabb veszély, amely az űrhajósokat fenyegeti. Az űrhajósokat elég megbízhatóan védik a rádiófényszórók: a szuperérzékeny lokátorberendezések, amelyek összeköttetésben vannak a robotpilótával, de ahogy azt már említettük, az aszteroidon való vesztegléskor az űrhajónak ezek a „szemei” nem sokat érnek. Hatósugaruk távolsága eléri az ötezer kilométert, de még ez az óriásinak látszó távolság is elenyészően csekély a kozmikus sebességgel száguldó meteorit számára. Még mielőtt az űrhajó utasai bármilyen védőintézkedést tehetnének, az észrevett meteorit már meg is tette ezt a távolságot. A kozmikus térség kutatói bátran vállalják a kockázatot.

 Mindezt Melnyikov jól tudta, de ettől még nem csökkent a fájdalma.

 Nagyon sajnálta Orlovot. Emellett tudta, hogy milyen megrázó hatása lesz, amikor a Földön tudomást szereznek az expedíció egyik tagjának pusztulásáról. A tragikus esetet nem titkolhatják el az űrhajó visszatéréséig.

 A meteoritáradat másfél órán át zúdult az Arszénára. Aztán hirtelen megszűnt. Ezalatt az idő alatt mindössze ötször csapódott kisebb kő az űrhajó falához, de egyik sem ütötte át.

 Amikor kiderült, hogy az Arszéna és a meteoritok útja kettévált, és a veszély elmúlt, Melnyikov átment a rádiófülkébe.

 Zajcev és Knyázev már ott várta. A gépész szeme ki volt sírva, amit erősen igyekezett titkolni. Az expedíció legfiatalabb tagja szégyellte a könnyeit.

— Andrejev és Vtorov hozzák — közölte Toporkov.

— És a többiek?

— Folytatták útjukat…

 Toporkov hangjából érezni lehetett a csodálkozást, de Melnyikov megértette Belopolszkijt. A gyász nem akadályozhatja az egész expedíció eredményeit, az űrhajó nem maradhat sokáig az Arszénán, a munkát be kell fejezni, bármi történjék is. Belopolszkij pontosan ugyanígy járt el azokban a szörnyű percekben is, amikor elhagyta a Marsot a KSZ2-vel.

— Hogy hozzák át a holttestet a szakadékokon? — kérdezte Zajcev.

— Vtorov könnyen átugorja vele.

— Tényleg itt hagyjuk? — kérdezte suttogó hangon Knyázev.

 Melnyikov összehúzta szemöldökét, és nem válaszolt. Ez a gondolat neki is keresztül villant az agyán. Nem volt más választásuk.

 A hangszóróból csak elvétve hallatszott néhány szó. A Belopolszkij-csoport tagjai csak annyit beszéltek egymással, amennyi nélkülözhetetlen volt.

 Az ernyőn a szakadék túlsó oldalán húzódó sziklás hegygerinc látszott. Melnyikov és három társa egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Ott kell majd feltűnni két élő társuknak, akik a harmadikat: halott bajtársukat hozzák.

 Alig három órája, hogy kikísérték Leonyid Orlovot, aki mint mindig, telve volt energiával, életörömmel. Ki gondolta volna akkor, hogy egy óra múlva ez az ereje teljében levő férfi halott lesz… Alighanem soha azelőtt nem érezték oly világosan a természet roppant erejét, a természetét, amelynek titkaiba be akartak hatolni.

— Jönnek — szólalt meg Zajcev.

 Két apró alak tűnt fel a sziklagerincen. Jól meg tudták különböztetni a magas termetű Vtorovot a nálánál sokkal alacsonyabb Andrejevtől. Orlov holttestét a mérnök vitte a karjaiban. Terhével elsőnek ugrott le a mélybe. Andrejev csak ezután követte példáját. Ugyanebben a sorrendben keltek át a szakadékon is.

 Melnyikov, Zajcev és Knyázev a kijárati kamrába mentek. Toporkov a fülkében maradt: nem volt szabad elhagynia a rádióállomást.

 Néhány perc múlva hallották, hogy becsukódik a külső ajtó, és felhangzott a kamrát levegővel megtöltő szivattyú jellegzetes sípoló hangja. Kigyulladt a zöld lámpa, és kinyílott a belső ajtó.

 Zajcev és Knyázev nem akart Orlov szétroncsolt arcába nézni, amely a sisak tört burája mögött látszott. Segítettek a jövevényeknek levetni a búvárruhát.

— Vigyük át a kultúrterembe — javasolta Melnyikov.

— A terem ajtaja nagyon magasan van — mondta Andrejev. — Nehezen tudjuk majd leereszteni.

— Akkor az obszervatóriumba.

 Melnyikov elővette a zsebkendőjét, és betakarta vele Orlov sisakját. A halottról levették a hátizsákot és az oxigéntartályokat. Ruháját rajta hagyták, aztán átvitték az obszervatóriumba, és arra az asztalra helyezték, amelynél néhány órával ezelőtt Orlov az Ár szénára való megérkezés után rendezni akarta az útközben gyűjtött anyagot.

— Hozzák ide a zászlót — mondta Melnyikov. — Belopolszkij fülkéjében van.

 Vtorov kiment, és hamarosan visszatért a vörös lobogóval.

— Én állok elsőnek díszőrséget — mondta Melnyikov. — Fél óra múlva váltson fel valaki.

 Társai tudták, hogy egyedül akar maradni a halottal, és távoztak.

 Leszállt a harmadik éjszaka, aztán a Nap ismét felkelt. A hatalmas űrhajó mintha teljesen kihalt volna. Az emberek egymást váltva álltak díszőrséget a halott mellett, aztán szó nélkül mentek vissza a helyükre. A rádiófülkében ritkán hangzott fel egy-egy szaggatott mondat, amely a kerek katlanból érkezett. Mintha láthatatlan gyászfátyol borult volna az Arszénára.

 Az öt férfi kilenc óra elteltével tért vissza az űrhajóra. Az „otthon” maradottak eléjük mentek, és szótlanul segítettek nekik levetkőzni. Ha most mind a hatan hazajöttek volna, elárasztanák őket kérdéseikkel.

— Hol van? — kérdezte halkan Pajcsadze, miután leszedték fejéről a sisakot.

— Az obszervatóriumban — felelte ugyancsak halkan Melnyikov.

A jövevények arca komor volt és szomorú.

 Alig vetették le űrbúvárruhájukat, nyomban, az obszervatóriumba siettek. Melnyikovék is követték őket.

 A tizenegy férfi némán állt bajtársuk holtteste előtt: szótlanul búcsúztak tőle. Belopolszkij félrehajtotta a zászló szélét, lehajolt, és sokáig nézte az arcot, amely nemrég még tanítványáé volt.

— Tehetséges tudós volt — mondta mintegy saját magának. — Nagy reményeket tápláltam iránta. Az űrhajósok családját nagy veszteség érte. A tudományért áldozta életét. — Belopolszkij kihúzta magát. — Leonyid Nyikolájevics Orlovot kénytelenek vagyunk itt hagyni az Arszénán. Addig fog itt feküdni, míg meg nem érkezik a következő expedíció, és el nem szállítja őt a Földre. A temetést két óra múlva tartjuk. Kérem Borisz Nyikolájevicset és Konsztantyin Vasziljevicset, hogy keressenek megfelelő sírhelyet.

— Jöjjön, Borisz Nyikolájevics! — mondta Zajcev.

Egy tetőt képező sziklahajlat alatt találtak sírhelyet. Ide sohasem tűz be a Nap sugara, és a megfagyott holttest teljesen épen várja majd azt az időt, amikor kiemelik innen, ólomkoporsóba zárják, és hazaszállítják szülőhazájába.

— Örök időre szóló emlékművet állíttatunk ide — mutatott Melnyikov a sziklára.

 Hangtalanul lobbant fel a robbanás lángja. A szikla lábánál gödör keletkezett. Zajcev a tartalékalkatrész-raktárból hozott egy kétméteres acéllemezt, amelyre a hegesztőpisztoly lángjával ráírta az elhunyt nevét és a dátumot.

A sír elkészült.

 A kijelölt időpontban megtartották a temetést. Orlov űrbúvárruhájában feküdt. Összetört sisakját újjal cserélték ki.

 A gyászszertartáson Melnyikov, Zajcev, Balangyin és Andrejev kivételével mindenki részt vett. Még most sem szegték meg az űrrepülések törvényét: az expedíció egy része az űrhajón maradt.

 Amikor az acéllemezt ráhelyezték a sírgödörre, felhangzott a három díszlövés. De nem lehetett semmit sem hallani. Csak a pisztolyokból kicsapódó lángnyelvek látszottak. Légüres térben nincs hang.

 Másnap Belopolszkij, Balangyin, Romanov és Vtorov újra elindult a katlanba. Ez alkalommal magukkal vitték a villanycsörlőt az akkumulátorokkal és két fejtőkalapácsot a sűrített levegőt tartalmazó palackokkal. Ez a teher még az Arszénán is nehéz volt.

— Nem bírják el négyen — mondta Melnyikov. — Vigyenek magukkal még valakit.

— Elbírjuk — felelte Belopolszkij. — Kötélen húzzuk át a szakadékok fölött, és emeljük fel a sziklákra a terhet. Végeredményben itt sem nyom többet ez az egész harminc kilónál. Vtorov testi ereje majd a segítségünkre lesz.

— De hát miért nem akar több embert magával vinni?

— Mert a tegnapi tapasztalat megmutatta: nem szabad nagy csoportban járkálnunk. Veszélyes.

 A négy férfi elment, és csak tíz óra múlva tért ismét vissza. Hárman nagyon kimerültnek látszottak.

— Készítse elő a starthoz az űrhajót — mondta Belopolszkij Melnyikovnak, aztán egy szót sem szólva többé, bement a fülkéjébe.

— Úgy elfáradtam, mintha a Földön mázsás zsákokat cipeltem volna — panaszkodott Romanov.

— De hát mit csináltak? — kérdezték a többiek.

— Törtük és cipeltük a köveket.

— Tehát megsemmisítették a gránitfigurákat?

— Nem, azokhoz nem nyúltunk.

 Ami Vtorovot illeti, ő most is olyan volt, mint mindig. Vasszervezetét nem kezdte ki a fáradtság.

Eltelt még egy nap.

 Zajcev és Knyázev befejezte a hajtóművek ellenőrzését, és most már semmi akadálya nem volt annak, hogy az űrhajó elhagyja az Arszénát.

 Harminchat órát töltöttek az aszteroidon. Ez az idő elegendő volt az előre kijelölt munkák elvégzéséhez és az előre nem látott s legfontosabbá vált feladat végrehajtásához. Az SZSZSZR-KSZ3, utasainak egyikét a bolygón hagyva, készen állt útjának folytatására.

 

Július 4-én, moszkvai idő szerint éjjel egy órakor, az űrhajó egyik hajtóművét bekapcsolva felszállt az Arszénáról.

 Az űrhajósok szomorú tekintettel követték a távolodó aszteroidot. Hamarosan kis csillagocskává változott, amely gyorsan vesztette fényét. Aztán teljesen eltűnt. De az emberek sokáig bámultak még az ernyőkre, amelyeken még az imént ott látták a kis bolygót. Az aszteroid magával vitte bajtársukat, akit a halál ragadott ki összeforrott családjukból.

 Tudták, hogy az alatt a hosszú idő alatt, míg az ember meghódítja a világűrt, lesznek áldozatok. A természet nem adja meg magát harc nélkül. A felfedezések története elpusztult hősök neveivel van tele. így volt ez a Földön, így lesz ez a bolygóközi térségekben is. A tudáshoz vezető út tövises. De egy ember halála soha, sem a múltban, sem a jövőben nem állított meg és nem is fog megállítani másokat. A győzedelmes tudomány megőrzi az elesettek nevét, s rendíthetetlenül, szilárd léptekkel halad előre, míg teljesen uralma alá nem hajtja a vakon ellenálló természet elemi erőit. A tudomány áldozatai saját halálukkal igazolják az élet nagyszerű erejét. Ki tudja! Talán eljön a nap, amikor maga a halál is meghajlik az ember akarata előtt. Akkor véget ér a gyászlista: a győzelmekért lerótt súlyos fizetség. A tudomány útja, amelyet többé már semmi sem árnyékol be, ragyogóvá válik.

Ezt tudták. De a szív nem mindig hallgat az észre…

 Az űrhajón két napig gyászos némaság uralkodott. Az utasok fülkéikben üldögéltek, és csak reggelinél, ebédnél és a vacsoránál jöttek össze, de akkor is alig szóltak egymáshoz.

 Toporkov mindennap vette a rádiógramokat, amelyek a Föld jóformán valamennyi emberének az együttérzését fejezték ki. Az Arszénán történt tragédia odahaza nagy-nagy szomorúságot okozott.

 De bármilyen erős volt is a gyász, az élet parancsoló követelésekkel ostromolta az élőket.

 Az űrutazás folytatódott. Élni és dolgozni kellett. Az Arszénától a Vénuszig mindössze hat napig tartott az út, s az erre az időre kitűzött tudományos munkaprogramot még nem teljesítették. A csillagászok voltak az elsők, akik munkához láttak, s ezzel példát mutattak a többieknek.

 Belopolszkij július 8-án a rádiófülkébe kérette mindnyájukat, hogy beszámoljon nekik az Arszéna meglátogatásának eredményéről.

 Az időpontot úgy választotta meg, hogy a Földön is foghassák az űrhajó hullámhosszát és az Űrkutató Intézetben összegyűlt tudósok is mintegy jelen lehessenek ezen a gyűlésen.

 A beszámolót Balangyin professzor tartotta. A nagy lexikális tudású ember három tudományágat képviselt: kiemelkedő óceánografus, zoológus és kiváló űrhajózási teoretikus volt.

 Jóllehet beszámolójának anyaga oly nagy volt, hogy kitelt volna belőle egy egész tudományos monográfia, a professzor csak húsz percig beszélt.

 Előadásának stílusát a tárgyilagos szárazság, a tények megfogalmazása, világos következtetések felsorolása jellemezte.

 A professzor az Arszéna leírásával kezdte. Felsorolta az aszteroid talajának mélyében végzett geológiai kutatások eredményeit, melyek szerint az Arszéna anyaga háromnegyed részben termésvasból állt.

— Ugyanilyen összetételűek a Földre hulló meteoritok is. Ez azt mutatja, hogy az aszteroidok és a meteoritok közös eredetűek. Egyelőre nem állíthatjuk biztosan, hogy az „ötödik bolygó” maradványai-e vagy sem. Az, hogy a vas oxigént tartalmaz, a bolygóelmélet mellett szól.

 Miután közölte az aszteroid méreteit, anyagának összetételét, tengely körüli forgásának sebességét, és a belső kőzeteinek összetételét, rátért a felfedezett romokra.

— Nem igazolódott be az a feltevés, hogy az egykori, de elpusztult bolygó felszínén álló épület maradványaira bukkantunk. Ez várható volt. A kozmikus katasztrófa során semmiféle mesterségesen készült létesítmény nem maradhatott épen. A kövek alatt is ugyanolyan aszfaltszerű réteget találtunk, mint amilyen az egész katlant borította. A mértani figurák nincsenek a talajhoz rögzítve, hanem csak egyszerűen oda állították őket. Három kérdés merül fel: ki állította oda a figurákat, miért tette oda, és miért vannak lerombolva? Biztosat csak a harmadik kérdésre válaszolhatunk. Az építményt egy óriási meteorit rombolta széjjel. A becsapódáskor történt robbanás nyomai jól láthatók. Az első két kérdésre csupán feltételes választ adhatunk. Konsztantyin Jevgenyevics érdekes gondolatot vetett fel. Átadom neki a szót.

Belopolszkij a mikrofonhoz úszott.

— A feltevés vitás — kezdte. — De egyelőre nem tudok más magyarázatot adni. A gránitidomokat ember vagy hozzá hasonló lény faragta ki. Ezek az idomok aszteroidon állnak, ahol nem lehetnek élőlények. Tehát: hozzánk hasonló űrhajósok állíthatták csak fel.

 Csodálkozó felkiáltások hallatszottak. Belopolszkij váratlan következtetése mindenkit meglepett, jóllehet szigorúan logikus volt.

— Még körülbelül sem lehet megmondani, hogy mikor történt ez — folytatta Belopolszkij. — De feltétlenül űrhajó látogatott el naprendszerünkbe. Honnan érkezett? Erre a kérdésre csak akkor kapunk választ, ha ezeknek az űrhajósoknak kései leszármazottai ismét ellátogatnak hozzánk. Vagy pedig mi repülünk el hozzájuk.

 Melnyikovnak az volt az érzése, hogy Belopolszkij utolsó mondata nem egyéb nyelvbotlásnál.

— De hiszen ön hangsúlyozta, hogy nem tudni, honnan érkezett az az űrhajó — szólalt meg.

— Ne szakítson félbe! — húzta össze a szemöldökét az akadémikus. — Erre a kérdésre még visszatérek. Tehát mit láttak az ismeretlen űrhajósok a naprendszerben? A bolygók közül csupán a Földön, Vénuszon és Marson van szerves élet. De a Földön embereket is láthattak, akik akkoriban fejlődésük alacsony fokán állottak. Biztosan tudták, hogy az ember magasra emelkedik a fejlődés lépcsőfokán.

Megpróbáltam a helyükbe képzelni magam, s arra gondoltam, vajon mit cselekedtek. Tudomásukra kellett hozniuk az eljövendő földi tudósoknak, hogy űrhajó érkezett a Földre egy más világból. De vajon milyen emlékmű állja ki az ezeréves idő viharát? A Földön, Vénuszon és Marson lehetetlen elképzelni ilyesmit. Az éghajlati változások, az esők, szelek megsemmisítenek bármilyen létesítményt ennyi idő alatt.

— Nem egészen meggyőző! — jegyezte meg Balangyin. — Lehet olyan emlékművet állítani, amely csaknem örök időkig megmarad.

— Éppen erről a „csaknemről” van szó. De ők nem csináltak ilyet. Legalábbis a Földön nem találtak ilyen emlékművet. Szerintem másképp jártak el. Az Arszénán nincs légkör, nincsenek éghajlati jelenségek. Az aszteroid közel halad a Föld és a Vénusz pályájához. Ha majd az emberek „felnőnek” és bolygóközi utazásokra indulnak, feltétlenül meglátogatják az aszteroidot, és megtalálják az otthagyott emlékművet. Pontosan így kellett gondolkozniuk. Az emlékművet valóban meg is találtuk. Persze hátrahagyhattak érthetőbb üzenetet is. Mi semmit sem találtunk, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen üzenet nincs. Ily rövid idő alatt nem tudtuk eltakarítani a romokat, nem tudtunk hozzáférni ahhoz a helyhez, amit a robbanás betemetett. Ezt majd elvégzi az utánunk jövő expedíció. Szóval ez az én feltevésem. Felmerül azonban a kérdés: vajon ezek az értelmes, sőt rendkívül okos lények nem ismerték volna a négyszög-, a hexagonális- és a rombuszrendszert? Csak a köbrendszert? Láttunk oktaédereket, dodekaédereket, tetraédereket és kockákat. Egyetlen gúlát, egyetlen prizmát sem! Véletlen ez? Szerintem nem. Ennek biztosan van valami értelme. A gránitfigurák rejtélyét meg kell oldanunk. — S akkor megtudjuk, honnan jött az az űrhajó. Ez a válaszom Borisz Nyikolájevics kérdésére — tette hozzá Belopolszkij.

 A gyűlés délután három őrá felé ért véget. Az expedíció tagjai széjjelszéledtek fülkéikbe.

 Másnap Toporkov egy terjedelmes rádiógramot veti, amely közölte velük a földi tudósok reakcióját Belopolszkij feltevésére. Többségük egyetértett következtetéseivel.

 

 

A FÖLD NŐVÉRE

 

A Naptól átlagosan 108 millió kilométernyire, vagyis 42 millió kilométerrel közelebb, mint a Föld, fenségesen kering pályáján a naprendszer második bolygója, amelyet távoli őseink Vénusznak neveztek el a szépség és a szerelem istennőjéről.         

 A bolygó, amely majdnem akkora, mint a Föld, és legközelebbi szomszédja is az űrben, méltán viseli ezt a költői nevet. Nincs a Föld egén szebb látvány a Vénusznál, amely a hajnali, halvány rózsaszínű égbolton csillog. Az esti égen kevésbé szép, pedig a városi emberek inkább csak ilyenkor látják.

 Érdekes, hogy egyes arab országokban a Vénuszt éppen ellentétes jelentésű névvel illették: Lucifernek, „Sátánnak” nevezték. Mi oka lehetett annak, hogy ezt a hófehér szépségkirálynőt így nevezték el? Nem tudjuk.

 A csillagászok számára a Vénusz még nagyobb rejtélyt jelentett, mint a Mars. A bolygó felszínét nem lehet megfigyelni a Földről, soha fel nem szakadó felhők takarják el. Egyesek szerint a Vénuszra leszálló űrvándorok nem találnak ott sem tengereket, sem erdőket, csak kősivatagot, amelyet vulkanikus hamu borít, mások szerint meg csupa ingoványos mocsarakat.

 Gavriil Andrijanovics Tyihovnak a világegyetemben mindenütt van élet, elmélet kiváló védőjének a követői az ellenkezőjét állították: a Vénuszon van élet, de persze másféle, mint a Földön. Az űrkutatók nem találnak ott zöld erdőket: a Föld nővérén a növényzet narancs vagy vörös színű, mégpedig a forró éghajlat miatt. Hisz a Földön is, a trópusokon sok vörös növényt találunk. De nemcsak a trópusokon. Kamcsatka forró vizű forrásaiban, amelyek hőmérséklete nyolcvan fok, bordó és bíborszínű moszatok élnek, e források partjait pedig narancs és sárga színű moha borítja.

 Az élet a legváltozatosabb körülményekhez is alkalmazkodik, a Vénusz szupertrópusi éghajlatához éppen úgy, mint a Mars szuperzord éghajlatához.

 Rádiócsillagászati módszerekkel megállapították, hogy a bolygó felszínén a hőmérséklet megközelíti a száz fokot, de ezt még ellenőrizni kellett. Pontosan meg kellett még állapítani, milyen hosszúak a nappalok és az éjszakák a bolygón, és még sok más körülményt.

 Az expedíció tagjaira igen nagy munka várt, a terv szerint az űrhajó nem tartózkodhat tovább a Vénuszon negyvennyolc (természetesen földi) napnál.

 Minderről beszámolt Belopolszkij az űrhajó utasainak gyűlésén.

 A KSZ3 közeledett a célhoz. A Vénusz röppályájáig körülbelül három és fél millió kilométer, vagyis alig valamivel több, mint 24 órás út volt hátra.

Az űrhajó már nem egyenesen repült. Gázkormányait elfordították, s a hajó hatalmas görbét írt le az űrben, hogy a bolygó mögé kerüljön, és vele egy irányba repüljön. A hajtóművek minimális kapacitással dolgoztak, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy gyenge nehézkedési erő keletkezzék. Már lehetetlen volt akadálytalanul úszkálni a levegőben: a bal oldali fal szinte vonzotta magához a hajó belsejében levő összes tárgyat.

 Belopolszkij és Melnyikov egymást váltva, állandóan a vezérlőteremben őrködtek. Az automata vezérlőműszerek a megadott útvonalon vezették a hajót, de ennek ellenére mégis ellenőrizni kellett a repülést, s minden órában meg kellett állapítani az űrhajó helyét a térben.

 Az expedíció többi tagja hozzáfogott az ideiglenes pallók lerakásához a fülkékben és a folyosókon. A Vénuszon ugyanis a nehézkedési erő megszokott törvényei várták az űrhajósokat, s úgy kellett berendezniük a helyiségeket, hogy minél nagyobb kényelemben élhessenek másfél hónapig a Föld nővérén.

 Már tizenkilenc nap telt el a mindnyájuk számára emlékezetes reggel óta, hogy a KSZ3 elhagyta a rakétateret, és megkezdte nehéz és veszélyes repülőútját. Ez alatt az aránylag rövid idő alatt az expedíció tagjai sok megpróbáltatáson mentek keresztül. Az Arszénán töltött harminchat óra, de különösen Orlov tragikus halála mindegyikükben mély, kitörölhetetlen nyomot hagyott. Az emberek megváltoztak. Ez főleg azokon látszott meg, akik először vettek részt űrutazáson. Egyeseknek, mint például Romanovnak, Knyázevnek, Vtorovnak az induláskor még fogalmuk sem volt arról, mi várja őket ezen az úton. Romantikusán látták az űrrepülést, az aszteroid meglátogatását és a Vénusz átkutatását. Most már látták az érem másik oldalát is, rájöttek a rideg valóságra: a természet fölött aratott győzelmeket nem adják ingyen, azokat kitartó, életveszélyes harcban kell kivívni. Voltak, akiknek az űrrepülés első napjai sok nehézséget okoztak. Az a tudat, hogy milyen végtelen az űr, amelynek közepén, úgy tűnt, mozdulatlanul lebeg az apró kis csillaghajó; a látható támasz hiánya, az olyan fogalmak összetévesztése, mint a fent és a lent, a súlytalanság érzése — mindez erősen hatott az emberek lelkivilágára, és az utasoknak nagyobbik fele „űrbetegségen” esett át.

 Az út második felétől kezdve minden megváltozott. Az űrhajó legénysége egységes kollektívává vált, amelyet egységes gondolat vezérelt, és közös cél forrasztott össze. E kollektíva minden tagja jól tudta és tisztában volt vele, hogy mit követel tőle, és milyen veszélyes választott foglalkozása. És bár Orlov halála után reális valósággá lett számukra az életveszély, egyikük sem sajnálta döntését.

 Július 9-én huszonkét óra harminc perckor a KSZ3 útvonala pontosan egybeesett a Vénusz röppályájával. Ettől a perctől kezdve az űrhajó „üldözőbe vette” a bolygót, amely százezer kilométernyire volt tőle, és másodpercenkénti 34,99 kilométeres sebességgel „futott el” előle, öt óra harminchárom perc múlva a hajó utoléri a Föld nővérét.

 Az obszervatórium kerek ablakaiból és a képernyőkön á Vénusz óriási félholdnak látszott, amely csaknem tizenegyszer akkora volt, mint a Hold a Föld egén. A bolygónak a Naptól megvilágított felén a hófehér felhőtakaró szinte vakítóan csillogott. Éjszakai fele jól láthatóan rajzolódott á csillagos égre. Az alkonyati sávban időnként fénylobbanások és csillogó vonalak tűntek fel.

— A sarki fényt látjuk a Vénusz légkörében — jegyezte meg Belopolszkij. — Miután a bolygó közelebb van a Naphoz, a sarki fény is erősebb, mint a Földön.

— A bolygó felszínéről a sarki fény valószínűleg csodálatos látványt nyújt — mondta Melnyikov.

 A hajó parancsnokai mindössze ennyit beszéltek a „hajsza” órái alatt. Mind a ketten feszülten figyelték a műszereket. A bolygó és az űrhajó közti távolság állandóan csökkent, a Vénuszra való leszállás, akárcsak a Földre, nagyon nehéz manőverezéssel járt. Rendkívül feszült figyelmet igényelt, és minden mozdulatot pontosan ki kellett számítani.

 Úgy tűnt, hogy a gyorsan nagyobbodó bolygó egyenesen az űrhajó felé tart. Hamarosan minden csillag eltűnt a látószögből: eltakarta őket a hatalmas égitest. Előttük és oldalt is csak a hatalmas felhőtenger látszott, amelynek a Nap felé fordult része vakítóan fehér volt, a másik viszont fokozatosan sötétedett, s végül teljesen fekete lett.

Július 10-én, moszkvai idő szerint reggel négy órakor a KSZ3 utolérte a bolygót, lecsökkentette a sebességét, s mintegy „bekapcsolódott” annak mozgásába. E pillanatban a hajó a Vénusz légkörének legfelső, ritka rétegeiben tartózkodott, s ebből a magasságból megkezdte csökkenő sebességű leereszkedését.

A hajtóművek teljes erővel dolgoztak, visszatartva a hajót a gyors zuhanástól. A felhőtenger egyre közeledett… Belopolszkij, Pajcsadze és Melnyikov jól tudták, milyen látvány tárul eléjük néhány perc múlva. A vénuszbeli tájakat örökre emlékezetükbe vésték előző útjaikon. Az expedíció többi tagja pedig filmen látta, amelyet Melnyikov készített az SZSZSZR-KSZ2 űrrepülésekor.

— A szárnyakat! — csattant Belopolszkij parancsa, amikor a felhőtömeg fehér köde eltakarta a képernyőt.

 Melnyikov lenyomta a megfelelő gombokat. Néhány másodperc múlva meggyulladtak a kék lámpácskák: a szárnyak előbújtak fészkükből. A KSZ3 átalakult sugárhajtású repülőgéppé, és egyre lejjebb ereszkedett, belefúrva magát a vastag felhőrétegbe. Lent, valahol a felhők alján, már fel-feltűntek a halvány villámok.

 Az űrhajó most levegőközegben repült, és irányítása egészen más jellegűvé vált. A szárnyak tövében levő négy hajtómű vitte előre. A manőverezés a rendes haránt- és farokkormánnyal történt. Az űrhajó parancsnokaira most már a sugárhajtású gép irányításának feladatai vártak. Belopolszkij lábát a pedálokra tette, és megfogta a kormányt.

 Furcsának tűnhetett, hogy az akadémikus ily magabiztosán lát neki a pilóta nehéz munkájához, méghozzá egy ilyen óriási űrhajón, de hát ebben nem volt semmi szokatlan. Az expedíció valamennyi tagja — Balangyin professzor, Andrejev és Vtorov kivételével — elvégezte a pilótaiskolát, nehéz repülőgépeket vezettek, és pilótadiplomát szereztek a sugárhajtású gépek vezetéséből.

 Nyolc perccel a leereszkedés megkezdése után az űrhajó kibukkant a felhőtengerből, és belekerült égy állandó villámlásoktól fénylő borzalmas erejű felhőszakadásba.

 A képernyő nyomban elsötétedett. A vízáradat teljesen lehetetlenné tette a látást, s úgy tűnt, mintha az űrhajó tengerbe merült volna. De az altigráf mutatója azt jelezte, hogy még másfél kilométer van a Vénusz felszínéig.

 Belopolszkij megnövelte a sebességet, hogy mielőbb kijussanak a viharzónából. Jól emlékezett még arra, amikor a KSZ2 belekerült egy hasonló záporba, néhány másodperc alatt hétszáz métert zuhant, és majdnem belecsapódott az óceánba. Vigyázatlanság lett volna túl hosszú ideig kitenni az űrhajót e borzalmas erejű vízáradat nyomásának. A mutató, bár elég lassan, de lefelé haladt.

 Váratlanul, mintha spongyával letörölték volna a képernyőt, az eső eltűnt róla. Az utasok szeme előtt egy végtelen óceán terült el.

 Melnyikov előrehajolt, és visszafojtott izgalommal nézte az ismert tájat, amely oly gyakran rémlett fel emlékezetében…

 Ólomszínű hullámok, hátukon hosszú fehér tarajok, fölöttük sötét felhőgomolyok, a záporok tömör fala, amelyen keresztül-kasul cikáznak a villámok, ugyanaz a tompa félhomály…

 Semmi sem változott a nyolc év alatt. A bolygó életében egy évszázad rövidebb, mint a másodperc az ember életében. A természet nem siet — előtte az örökkévalóság.

 Melnyikovnak egy pillanatra úgy tűnt, hogy a múltban jár. Nem a KSZ3-on, hanem a KSZ2-n repül most a Vénusz komor óceánja fölött. Csak meg kell fordulnia, és megpillantja Kámov feszülten figyelő arcát, amint a vezérlőpult fölé hajlik, s magabiztos mozdulatokkal kezeli a számtalan gombot és fogantyút. Milyen nehéz volt akkoriban irányítani az űrhajót az idegen bolygó ismeretlen légkörében, mennyi bátorságot és határozottságot kívánt a parancsnoktól! Minden pillanat új meglepetést tartogatott. Még a hidegvérű és félelmet nem ismerő Belopolszkij is azt javasolta, hogy hagyják el ezt a bolygót, amely oly barátságtalanul fogadta az embert. Most meg…

 Belopolszkijra pillantott. A parancsnok nyugodtan ült hátradőlve a foteljében, s feszülten, de minden aggodalom nélkül figyelte a képernyőt. Nincs mitől félnie. A Vénusz számára már nem volt rejtélyes és ismeretlen. Az előre kijelölt hely felé vezette a gépet, amelyet csak meg kellett találnia. Ismeretlen akadály nem létezett. A viharfrontok, amelyek oly veszélyesek voltak a KSZ2 számára, a KSZ3-nak nem ártottak. Keresztülrepült rajtuk anélkül, hogy eltért volna útirányától. A tökéletes műszerek teljes képet adtak a repülésről s mindarról, ami előttük volt.

 Az űrhajóépítés technikája rövid idő alatt óriásit fejlődött. Az SZSZSZR-KSZ1, az űrhajóépítés első szülötte, amelyen Szergej Kámov a történelemben először repült a Föld határain túlra, és az SZSZSZR-KSZ3 között ugyanolyan nagy volt a különbség, mint Blériot aeroplánja és egy mai sugárhajtásos repülőgép között. Akkoriban az volt a legfontosabb kérdés, hogyan lássák el útközben üzemanyaggal a gépet. Ettől függött minden. Ennek ma már nem volt jelentősége. Az atomtechnika rohamos fejlődése olyan energiatartalékokhoz juttatta az űrkutatókat, amelyek még alig tíz évvel azelőtt teljesen ismeretlenek voltak, és amelyek jelenlétét a természetben sokan lehetetlennek tartották. Még nem is olyan régen kötelező és elkerülhetetlen szakasznak tartották a Föld körüli pályára felbocsátott nagyméretű mesterséges holdakat, amelyeken a világegyetembe induló űrhajók útjuk folytatásához üzemanyag-tartalékot vettek fel.

 Ma pedig már nincs szükség rájuk. Az űrhajókat, bármilyen nagyok és súlyosak legyenek is, közvetlenül a földi rakétaterekről bocsátják útnak, bármely bolygóra szabadon le tudnak szállni, és onnan ismét felszállni, s nem fenyegeti őket üzemanyaghiány.

 Az emberi értelem legyőzi a természetet, arra kényszeríti temérdek erejét, hogy neki dolgozzék, az ő érdekeit szolgálja.

 A KSZ3 már három órája repült az óceán fölött, de partnak nyoma sem volt. Vajon az első expedíció által felfedezett szárazföld most a bolygó éjszakai felére került? Lehetséges. De hogy van-e a Vénuszon egy másik szárazföld is, azt senki sem tudhatta. Tengely körüli forgásának ideje — a bolygó éjjele és nappala — ismeretlen volt. Előfordulhatott, hogy az éjszaka a kontinens narancsszínű erdei fölött még hetekig is eltart. Ebben az esetben más helyet kell keresniük táboruknak, de vajon van-e ilyen hely? Lehet, hogy a KSZ2 utasai által látott szárazföld az egyetlen kontinens a Vénuszon?…

 Melnyikov és Belopolszkij helyet cserélt egymással. Most Melnyikov vezette az űrhajót. Belopolszkij pihent, de minden pillanatban készen állt arra, hogy segítségére legyen a pilótának. Nem tudták, mennyi időt kell még a levegőben tölteniük. Értelmetlen dolog lett volna leszállni az óceán hullámaira, amikor még a partot sem látták. Bármi áron szilárd „földet” kell találniuk.

 Az űrhajó egész idő alatt egyenesen nyugatnak repült… A Nap a tömör felhőtömegtől nem látszott, de a hajótörzsre szerelt érzékeny fotométerek közölték a vezérlőpulttal, hogy a nappali fény ereje nem csökken, tehát a hajó még nem érte el az alkonyati sávot.

 Pajcsadze és Balangyin lépett a fülkébe. Az expedíció vezetőgárdája mérlegelte a lehetőségeket.

— Ha a szárazföld nem tűnik fel, berepülhetünk kissé az alkonyati sávba — mondta Belopolszkij.

— Semmi értelme visszafordulnunk — értett egyet vele Balangyin. — Még ha van is ott „föld”, nem sok hasznát látjuk. A bolygó „keleti” részei az éjszakába haladnak.

— Mi volna, ha északnak vagy délnek fordulnánk? — kérdezte Melnyikov.

— Erre mindig ráérünk — felelte Belopolszkij. — Most körülbelül azon a szélességi fokon lehetünk, ahol legutóbb jártunk. A feladat: megtalálni a folyó torkolatát. Ha ez lehetetlenné válna, akkor meg kell változtatni az útirányt.

— Legvégső esetben — szólt közbe Pajcsadze — addig maradunk a levegőben, amíg a szárazföld elő nem bukkan az éjszakából.

— Elfelejti, hogy a légköri hajtóművek nem tudnak hosszú ideig működni.

— Akkor hát mit tegyünk?

— Az óceánra nem szállhatunk le — summázta az elhangzottakat Balangyin. — Úgy látszik, hogy a szél nagyon erős. Alattunk vihar tombol.

— Ha számításba vesszük az állandó felhőszakadásokat, az űrhajó helyzete a hullámokon nagyon bizonytalan — tette hozzá Melnyikov.

Újabb két óra telt el, de semmi változás nem történt. Az űrhajó alatt most is a végtelen óceán terült el. Gyakran repültek keresztül viharfrontokon, s olyankor áthatolhatatlan sötétség takarta a képernyőket. Csak a műszerek jelezték: még mindig nincs part előttük.

 Doktor Andrejev azt javasolta, hogy reggelizzenek meg. Az ő kötelessége volt gondoskodni társai táplálásáról. Nem volt nehéz munka, és nem sok időt vett igénybe. Az űrhajó raktárában levő élelmiszert már korábban különválogatták és becsomagolták. Tíz perc alatt elkészült a reggeli, ebéd vagy vacsora. Mosogatni nem kellett annál az egyszerű oknál fogva, mivel nem volt edényük: a súlytalanság állapotában úgysem tudták volna használni őket. A fémes műanyag tokokat, dobozokat az ételmaradékokkal együtt elégették a villanykemencében, hamuját pedig kiszórták.

 Andrejev most is gyorsan elkészítette a reggelit, de ez alkalommal munkája hiábavalónak bizonyult. Csak Toporkov és Korzewski fogadta el a meghívást. A többinek az izgalom elvette az étvágyát. De az orvos addig erőszakoskodott, míg Belopolszkij és Melnyikov is megivott egy pohár csokoládét, aztán újra elfoglalták helyüket a vezérlőpultnál.

 Mindnyájukat egy gondolat nyugtalanította. Ha a Vénusznak a Nap felé eső részén nincs „föld”, nagyon kellemetlen helyzet állhat elő. A csillagászati adatok szerint egy nap a Vénuszon nagyon hosszú, mindenesetre nem kevesebb két-három hétnél. Mennyi időbe telik majd, míg a bolygó forgása kihozza a szárazföldet a nappali részbe? Az is lehetséges, hogy nem is olyan régen szállt le az éj a kontinensre.

 Bármilyen erősek voltak is a légköri hajtóművek, pihenés nélkül nem tudtak negyven óránál tovább dolgozni. Ha ez alatt az idő alatt az űrhajó nem száll le, akkor csak egy marad hátra: el kell hagyni a Vénusz légkörét, visszarepülni újra a bolygóközi térségbe és bizonyos időre a bolygó mesterséges holdjává változni. Ez senkinek sem volt kedvére, mivel ezzel a kutatómunkára szánt drága idő veszett volna kárba, nem beszélve arról, hogy a másodszori belemerülés a légkörbe, nagy veszéllyel járt volna.

 Az idő gyötrő egyhangúsággal telt. Az SZSZSZR-KSZ3 órák óta egy kilométernyi magasságban repült a hullámzó óceán fölött. Fölötte egyhangúan komor ég húzódott, amely gyakori záporokat zúdított a vízre. Olykor tömör köd borította terület fölött szálltak el, és ilyenkor az volt az érzésük, hogy az űrhajó ismét a felhőkben repül. Többször előfordult, hogy vakító villám kötötte össze az eget az óceánnal, ott cikázott el a hajó közelében, és az acélfalakon áthallatszott az elektromos kisülés borzalmas erejű dörrenése.

— Nem hittem volna, hogy a Vénusz természetvilága ilyen barátságtalan, pedig már filmen láttam mindezt — szólalt meg Romanov, aki Toporkovval együtt tartott szolgálatot a rádiófülkében. — Egyáltalán ki tudunk majd szállni egyszer az űrhajóból?

Toporkov társára pillantott és elmosolyodott.

— Ki kell szállnunk, és ki is szállunk! — mondta. — Ha tudta volna, mi vár magára, otthon maradt volna?

— Én nem félek — felelte sértődötten a fiatal geológus.

— Tudom, hogy fél. Én is félek. Tudja, mit szeret hangoztatni Melnyikov: „Nem arról van szó, hogy ne féljünk, hanem hogy le tudjuk győzni félelmünket.”

— Hát igen, Melnyikov…

— Miért — szakította félbe őt Toporkov —, őt talán más tésztából gyúrták? Ugyanolyan ember, mint maga meg én. Ne gondoljon a veszélyekre, és akkor már nem is látja őket olyan szörnyűeknek. Ez olyan, mint a háború. Az emberek félnek, de azért mennek.

— Én igazán nem félek… — kezdte Romanov, de ebben a pillanatban egy hatalmas villám mintha pontosan az űrhajó testébe csapott volna. Fülsiketítő dörrenés hallatszott a hangszóróból. Az űrhajó érezhetően megremegett.

Romanov önkéntelenül hátrább lépett a képernyőtől.

— No, tessék! — mondta Toporkov. — Próbáljon csak meggyőzni, hogy nem ijedt meg. Ó, nem! Az űrutazások félelmetesek!

 Hétórai óceán fölötti repülés után a fotométerek jelezték, hogy a nappali világosság fokozatosan gyengül. Az űrhajó elérte az alkonyati sávot. Mögötte a Nap a keleti látóhatárhoz közeledett. Miután a bolygó lassan forgott a saját tengelye körül, a KSZ3 fokozatosan beérte a Napot.

 A kontinens partja még mindig nem látszott. Belepolszkij úgy döntött, hogy még egy órát repülnek nyugatnak. Ha szárazföld nem tűnik fel, az űrhajó visszafordul az alkonyati sávból, s a „földet” északon vagy délen keresi majd.

Lassan sötétedett.

 Az utolsó pillanatban, amikor már a hajót irányító Melnyikov éppen el akarta fordítani a kormányokat, hogy visszafordítsa a gépet, a lokátor rádióhullámai „szilárd földet” tapintottak ki. A szalagon levő egyenes vonal, amely nyolc órán át azt mutatta, hogy nincs előttük semmi más, csak víz, hirtelen a magasba szökött, és szaggatott ugrásokat végezve, jelezte a távoli „föld” egyenetlenségét.

 Még elég világos volt. A szárazföldnek néhány perc múlva fel kellett tűnni, amennyiben az valóban a szárazföld volt, nem pedig csak egy sziget. De egy sziget is alkalmas lehet a leszállásra.

— Úgy látszik, az utolsó pillanatban nyertünk — jegyezte meg BelopoIszkij.

— Meglátjuk — felelte Melnyikov tartózkodóan. — A műszer szerint a föld közvetlenül az orrunk előtt van.

 Az űrhajó berepült egy újabb viharfrontba, és semmit sem lehetett látni. Fennállt annak a veszélye, hogy túlrepülnek a „földön”, s emiatt Melnyikov csökkentette a sebességet. Ez is kockázattal járt: a vízáradat ereje ledobhatja az űrhajót a magasból, de hát más megoldás nem volt. Talán nem oly széles ez a viharfront?

 Valóban három perc múlva az űrhajó kikerült a viharzónából. Az utasok szeme előtt vöröses-narancsszínű sáv húzódott.

 Ha ez sziget, akkor valószínűleg igen nagy és teljesen alkalmas a leszállásra, sőt a hosszabb táborozásra is. Most a nappal és az éjszaka határán terült el, rövidesen be kellett köszöntemé rajta a nappalnak, a Vénusz hosszú napjának.

 Melnyikov délnek fordította a hajót, amely száz méter magasan repült. Figyelmesen nézegette a part domborzatát, alkalmas leszállási helyet keresve. Ugyanezt tették a többiek is.

 

Balangyin professzor elsőnek vette észre a keskeny öblöt, amely mélyen benyúlt a szárazföldbe; hatalmas fákkal benőtt magas partok vették körül. Nyomban jelentette a parancsnoknak. A széltől védett öbölben nyugodt volt a víz.

 Közelebb repülve megállapították, hogy az öböl kétszáz méter széles és legalább egy kilométernyire nyúlik a szárazföldbe. Nagyszerű kikötőhely.

Melnyikov a hajó parancsnokára pillantott.

— Ereszkedjen le! — mondta Belopolszkij. — Nem tudom, mikor és hol találunk egy másik „földet”.

Az űrhajó nagy félkört írt le, és lefelé ereszkedett.

 A hajtóművek elhallgattak. A KSZ3 siklórepüléssel szállt lefelé. Hegyes orra belehasított a vízbe, és nagy hullámokat vert. Lapos aljával könnyedén és gyorsan siklott a tengeren. Szárnyai eltűntek testének eresztékeiben, és a százötven méteres „szivar” mozdulatlanná merevedett az öböl felszínén, száz méterre a parttól.

 Az utasok néhány másodpercig a helyükön maradtak. Úgy tűnt nekik, hogy valami különleges, ünnepélyes csend veszi körül őket.

Az űrhajó alig észrevehetően megingott.

 Aztán, mintegy parancsszóra, mindnyájan a vezérlőfülkébe futottak.

 Belopolszkij és Melnyikov összeölelkezett. Felzúgott a taps.

— Kedves barátaim! — kezdte Belopolszkij. — Utunk első, legnehezebb fele végetért. Elértük célunkat. Az SZSZSZR-KSZ3 a Vénuszon tartózkodik. Köszönet ezért mindnyájuknak! De ebben a számunkra örvendetes pillanatban gondoljunk azokra a földi emberekre, akik mindezt lehetővé tették a számunkra, azokra, akik megalkották nagyszerű űrhajónkat! Tisztelet és dicsőség nekik! Gondoljunk hálával a mi tanítónkra és barátunkra: Szergej Alekszandrovics Kámovra. Ő nincs közöttünk, de gondolatban velünk van. A Vénuszon vagyunk! De nem mindnyájan értek ide, akik a Földről felszálltak. Ebben a győzelemben része van Leonyid Nyikolájevics Orlovnak is. Áldozzunk egyperces némasággal meghalt bajtársunk emlékének.

 

 

REJTÉLYES LELET

 

Az űrhajósok bátran jelenthették ki: „Sikerült!” A Vénuszon váratlanul nagyszerű természetes kikötő fogadta hajójukat.

 A folyón harcolniuk kellett volna a víz sodrával, amely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy kiviszi az űrhajót a tengerre. De itt a víz mozdulatlan volt: a magas, meredek partok megbízhatóan védték a hajót a széltől és a hullámoktól. Az óceán felől az öblöt hosszú sziklavonulat zárta el. Bármerről fújna is a szél, az öböl vizét nem korbácsolja fel.

 Ha fölbukkanna a Nap, még szép is lehetne ez a hely. A víz sötétszürke felületéről könnyű, áttetsző köd szállt felfelé. A kép a földi nyári hajnalra hasonlított. A magas part barna vonalát növények és óriásfák tömör fala koszorúzta. E fáknak furcsa alakjuk volt, és a narancs, vörös és sárga valamennyi színárnyalatában pompáztak. A fák törzseit, amelyek furcsa rózsaszínűek voltak, sűrű liánok fonták körül. Ilyennek látszottak messziről. Minden jel arra mutatott, hogy a Vénusz erdeje nehezen járható.

 Ám a kék ég helyett komor, villámokkal villogó, sűrű felhőtakaró csüngött az öböl és az erdő fölött. Az élénk napfény helyett tompa félhomály uralkodott, amelyben elmosódtak a körvonalak, és amelytől a táj mintha áttetszővé vált volna.

 Az öböl a reggel-sávban volt, de nappal sem sokat változhatott a táj képe. Kissé világosabb lesz, ennyi az egész. A több kilométer vastag felhőréteg miatt, amely alig-alig eresztette át a napsugarakat, itt a Vénuszon még délben is olyan sötét volt, mint a Földön estefelé.

 A tudósok már tudták, hogy a Föld nővérén állandóan fúj a szél, amelynek ereje olykor az orkánéval vetekszik. A százméteres fákból álló erdő furcsán mozdulatlan volt. A legcsekélyebb mozgás sem látszott a fák csúcsain. A narancs és vörös színű óriások úgy álltak, mintha kővé meredtek volna. Ugyanilyen mozdulatlannak tűnt a sárga színű bozót, amely sűrű tömegben lepte el a rózsaszínű fatörzsek alsó részét.

Ha a víz és a köd nem mozogna, a táj halottnak tűnne. Mintha egy őrült festő pingálta volna, összezavarva a növények színeit, az ólomszínű ég hátterére. Sehol nem lehetett látni zöld színt, amelyet a földi emberek annyira megszoktak.

— Azt hiszem, hogy amikor a KSZ2-n repültünk — szólalt meg Pajcsadze —, az erdő mozgott.

— Én pontosan emlékszem, hogy a fák csúcsait szél mozgatta — csatlakozott hozzá Melnyikov. — Jusson eszükbe a filmfelvételem.

Belopolszkij tétován vállat vont.

— Vagy pedig ez egy másik fafajta — mondta aztán. — Vagy akkor tévedtünk. Én nem emlékszem, hogy a filmfelvételen a fák csúcsai mozogtak volna. A KSZ2 nagyon gyorsan szállt el az erdő fölött.

 Minél tovább figyelték az obszervatórium ablakaiból a környező tájat, annál furcsábbnak tűnt. Nehezen tudták elhinni, hogy az, amit látnak, valóban erdő: valóban a növények birodalma. Túlságosan mozdulatlanoknak, életteleneknek látszottak ezek a bokrok és fák. Távcsövön pontosan kivehettek a rendetlenül, egymás hegyen-hátán nőtt ágakat, amelyek görbe csövekre hasonlítottak, csakhogy nem levelek borították őket, hanem valamiféle sokszínű, hosszúkás alakú bütykök. A fák törzsei a földtől a csúcsig majdnem egyforma vastagok voltak, körülbelül egy méter átmérőjűek. Ezt a furcsaságot még feltűnőbbé tette a fák valószínűtlen magassága. A sárga bokrok sűrű tömegnek látszottak, s még a távcsövek segítségével sem tudták kivenni az egyes ágakat. Mindenütt karvastagságú, kuszán összefonódott bíborszínű „liánok” borították őket.

— Nos, mi a véleményük minderről? — kérdezte Pajcsadze Korzewskihez fordulva.

— Az aktiniák birodalma — felelte a biológus.

Nehéz lett volna ennél sikerültebb hasonlatot találni. A Vénusz fái valóban nagyon hasonlítottak az óriás korallokra, scyphoid tömlős állatokra, amelyek a Föld egyenlítői óceánjainak meleg vizeiben élnek.

— A sárga bokrok pedig szivacsokra emlékeztetnek — jegyezte meg Melnyikov.

Balangyin professzor elmosolyodott.

— Önök szerint — mondta aztán — a Vénuszon nincs növényzet, és mi az állatok birodalmába csöppentünk.

— Lehet, hogy ez így is van — szólalt meg komoly hangon Belopolszkij. — Ha figyelembe vesszük, hogy a színképelemzés adatai szerint a Vénusz növényei elnyelik az oxigént, és széndioxidot választanak ki, ami az állatvilágra jellemző, akkor ez a feltevés már nem is tűnik csodálatosnak.

— Mikor hagyjuk el az űrhajót? — kérdezte türelmetlenül Korzewski.

— Amint Sztyepán Arkagyevics befejezi az analízist.

 Doktor Andrejev, az űrhajó főorvosa (a másik orvos Korzewski volt) a Vénusz-expedíció állományában nemcsak orvosként, hanem vegyészként is szerepelt. Alighogy a KSZ3 a vízre ereszkedett, máris levegőpróbát vettek, és Sztyepán Arkagyevics most végezte e próba mennyiségi és minőségi elemzését.

 Korzewskinek, de a többinek is, sok türelemre volt szükségük. Andrejev doktor nem szerette a sietséget a komoly dolgokban, s mindnyájan tudták, hogy az analízis eredményét csak kétszeri, sőt háromszori ellenőrzés után közli.

 Az űrhajó órája fél egyet mutatott. Ez volt az az időpont, amikor a Földdel kapcsolatba kell lépniük. Az utolsó rádiógramot akkor küldték el, amikor a Vénusz röppályájához közeledtek, pontosan 24 órával ezelőtt. Az expedíció tagjai jól tudták, hogy a Földön milyen türelmetlenül várják a mai beszélgetést. Hisz tudták, hogy a KSZ3 már leereszkedett a Vénuszra, és természetesen nyugtalanította őket, hogyan sikerült a leszállás. Nagyon valószínű, hogy a rádióállomáson összegyűltek az expedíció tagjainak hozzátartozói, a tudósok és az Űrkutató Intézet összes munkatársai, élükön Kámovval.

 A rádiógramot, amelyet jelentés formájában küldenek az Űrkutató Intézet igazgatójának és a Szovjet Tudományos Akadémia elnökének, az expedíció valamennyi tagja állította össze, és írta alá.

 Igor Toporkov kapcsolta a mikrofont. Most az egyszer senki sem tiltotta meg neki, hogy igénybe vegye az összes energiatartalékot, amit természetesen meg is tett. A Vénusz légkörén át történő adás sokkal nehezebb volt, mint az űrbéli. Ugyanakkor nem ismerték pontosan az űrhajónak a Naphoz viszonyított helyzetét, nem volt biztos, hogy az űrhajó antennája helyesen tájolt. Pajcsadze és Belopolszkij minden elképzelhetőt megtettek, hogy megadják Toporkovnak a földi irányt, de a felhők áthatolhatatlan vastagsága miatt ezt az irányt csak megközelítőleg tudták meghatározni.

 Moszkvai idő szerint egy óra előtt öt perccel Toporkov hangosan és tagoltan szólt bele a mikrofonba:

— Itt az űrhajó beszél!… Az SZSZSZR-KSZ3 űrhajó beszél! Választ kérek! Választ kérek!… Átallok vételre!

És ekkor váratlanul…

 Alig telt el öt másodperc, amikor a hangszóróban megszólalt egy hang… Toporkov hangja:

 — Itt az űrhajó beszél! Az SZSZSZR-KSZ3 űrhajó beszél! Választ kérek! Választ kérek! Átallok vételre!

 Még senki sem tudta felfogni, mi történt, amikor újból felhangzott ugyanaz a hang, de most már jóval halkabban:

— Itt az űrhajó beszél! Az SZSZSZR-KSZ3 űrhajó beszél!… — S aztán még néhányszor, egyre halkabban és halkabban ismétlődött, majd végleg elhallgatott.

 A mérnök elsápadt, s ösztönös mozdulattal a beállító nóniuszok felé nyúlt, de ebben a pillanatban rájött, hogy próbálkozása úgyis hiábavaló. Reménytelenül legyintett, és könyörgő tekintettel nézett Belopolszkijra, mintha az expedíció vezetője segíteni tudna rajta.

 A rádiófülkében nyomasztó volt a csend. A Föld nem hallja a Vénuszról érkező hangokat. A rádióösszeköttetés megszakadt. Az emberi technikának és a természet erőinek párviadalában ezúttal a természet győzött. S bár ez a győzelem csak ideiglenes volt, az emberek nehéz szívvel fogadták.

Mindnyájan hallgattak.

A nyomasztó csendet Pajcsadze törte meg:

— Fel a fejjel, barátaim! — mondta. — A Földön tudják, miről van szó. Ez a baj előrelátható volt.

A rádióösszeköttetés megszakadása nem érhette nagyon váratlanul azokat, akik a Földön várták a hírt az űrhajóról. Ennek lehetőségét, ahogy azt Pajcsadze mondta, már az űrhajó elindulása előtt előre látták. A Holddal és s Föld mesterséges holdjaival való rádióösszeköttetés gyakorlata régen bebizonyította, hogy a rádióhullámok olykor nem tudnak keresztülhatolni az ionizált rétegen, amelyet a napkisugárzás hoz létre a légkörben. A naptevékenység fokozódásának óráiban az „égi állomásokkal” való kapcsolat megszakad. A Föld felszínétől kilencven-százharminc kilométernyi magasságban elhelyezkedő Heavyside-réteg nehezen leküzdhető akadályt jelent; csupán az ultrarövid hullámok tudnak áttörni rajta és eljutni a bolygóközi térségbe, akkor is csak az irányító antennák segítségével, amelyek kellő irányú s nagy erejű elektromágneses áramlatot hoznak létre. Valószínűnek tartották, hogy a Vénuszon, amely sokkal közelebb van a Naphoz, mint a Föld, a napkisugárzás sokkal aktívabb, és a bolygó légkörében hatalmas erejű ionizált réteget képez, amelyet néha még a szuperultrarövid hullámok sem tudnak áttörni, bármilyen erősek is legyenek a KSZ3 generátorai. Egyesek, így Toporkov is, hittek a sikerben, de mégis a kétkedőknek lett igazuk. Az űrhajó antennáját elhagyó rádióhullám, miután nekiütközött a láthatatlan függönynek, amellyel a Nap vette körül a Föld nővérét, visszaverődött a Vénusz felszínére, innen ismét visszaverődött a magasba. A rádióhullám így fokozatosan elhalva, többször körbejárta a bolygót, míg az energia teljesen ki nem merült.

— Én csak egyet nem értek — szólalt meg Toporkov, amikor kettesben maradt Belopolszkijjal. — Hogyan hallhattuk olyan érthetően a „visszhangot”? A hangoknak össze kellett volna folyniuk. Az egyik visszhangnak összevegyülnie a másikkal. Hisz a Vénusz körzete mindössze harminchétezer kilométer. A rádióhullámoknak ez egytized másodperc.

— Én rögtön gondoltam erre — felelte Belopolszkij. — Nyilván, a rádióhullámok igen lassan haladnak a Vénusz légkörében. Ez egy újabb talány, amit meg kell fejtenünk. Szolgáljon ez önnek kárpótlásul azért, amiért nem sikerült kapcsolatot teremtenie a Földdel.

— Nem lehetne…

— Nem! — felelte élesen Belopolszkij. — Erre gondolnunk sem szabad. Az űrhajó most nem emelkedhet a levegőbe. Mindennap küldünk majd rádiógramokat a Földre. Talán az egyik kihasználja a véletlenül adódó kedvező feltételeket, és kitör a fogságból.

— Gondolja, hogy ott állandó ügyeletet tartanak a vevőkészülék mellett?

 Belopolszkij Toporkovra nézett, s vállat vonva, némán kiment a fülkéből.

— Igaza van — mondta saját magának a mérnök. — Buta kérdést tettem fel.

 Valóban, az összeköttetés megszakadása a földiek számára sokkal gyötrőbb volt, mint az űrhajósok számára. Mert ők tudták, hogy a Földdel semmi sem történt, de az űrhajó hallgatása katasztrófát is jelenthetett. Ha a rádióállomáson eddig csak megbeszélt időpontban tartottak ügyeletet, akkor azt most állandósítaniuk kell. Ez természetes.

 A Vénusz-expedíció részvevői erős akaratú emberek voltak, és a csüggedt hangulat nem tartott sokáig.

 Alighogy Andrejev befejezte és Belopolszkijnak jelentette az elemzés eredményét, mindnyájuk figyelme a partraszállásra irányult. Óvatosságból csupán négy embert osztottak be a csoportba: Belopolszkijt, Balangyint, Korzewskit és természetesen Vtorovot a filmfelvevőgéppel.

 A levegő elemzése kedvezőtlen eredményt hozott. Olyan nagy gáz és formaldehid tartalma volt, hogy szó sem lehetett a szabadban való lélegzésről. Az űrhajón kívül csak gázálarcban tartózkodhattak.

 A kinti levegő hőmérsékletének repülés közbeni mérése különböző eredményeket adott: plusz 40-től 92 fokig. Az öböl felszínén a hőmérő plusz 53 fokot mutatott. Valószínűleg nappal még tovább emelkedik a hőmérséklet, de egyelőre hűtőöltözék nélkül is meglehettek.

A Belopolszkij-csoportnak meg kellett vizsgálnia a partokat, ki kellett derítenie, használható-e a terepjáró, továbbá meg kellett ismerkednie a Vénusz furcsa növényzetével. A gázálarcok, amelyeket speciálisan a Vénusz légkörében való tartózkodásra készítettek, vegyes szűrő és szigetelő tulajdonsága lélegzésre alkalmassá tette a Vénusz levegőjét, a nátriumszulfát-szűrők megtisztították a szénsavgáztól és a formaldehidtől, majd a megtisztított levegőt oxigénnel dúsították a felderítő hátán levő oxigénpalackból. Ennek következtében aránylag alacsony volt az oxigénfogyasztás.

 A fejvédő sisak áttetsző kvarcgömb volt, amely légmentesen kapcsolódott a kezeslábas gallérjához. A sisak belsejébe mikrofont, hangszórót és egy apró automatakészüléket szereltek, amely a levegőt adagolta, és eltávolította a kilégzési termékeket.

 A miniatűr rádióállomás az övön volt, a botantenna pedig a háton, az oxigénpalack mellett. Elég hosszú volt és a fej fölött végződött.

 Az expedíció tagjai már a Földön különleges edzéseket végeztek, hosszú ideig tartózkodtak és dolgoztak magas hőmérsékleten. Nem féltek hát a rájuk váró trópusi forróságtól. A hajón voltak hűtőruhák, de az űrhajósok egyelőre úgy határoztak, hogy meglesznek nélkülük.

 Nem felejtették el az ultrahang-késeket, amelyekkel könnyen és gyorsan vagdoshatták a „liánokat” és más szervesanyag-akadályokat, sem az erős kötélgombolyagokat s a hegymászóbotokat. Ez utóbbiak ugyanakkor elektrovibrátorként is szolgáltak, csak össze kellett kapcsolni őket a rádióállomás elemeivel. Az ilyen vibrátor még a legkeményebb gránitsziklába is könnyen belefúródott.

 Akárcsak az űröltözéken, a sisak tetején is kis fényszóró volt arra az esetre, ha valami sötét barlang kerül az űrhajósok útjába. Az így felszerelt négy űrhajós belépett a kijárati kamrába.

Szétnyílt és eltűnt eresztékeiben a kétszárnyú ajtó. Még a kezeslábasuk sűrű szövésű anyagán keresztül is érezték, amint testüket megcsapja a nedves, forró levegő. A köd könnyű párája betöltötte a kamrát. Lent, közvetlen közelükben az öböl vize hullámzott. Mélyén zavarosan rajzolódtak ki holmi növényféleségek vagy sziklaperemek. A sisakon keresztül mindenfelől távoli és közeli fülsiketítő dörgéseket hallottak. Időnként a felvillanó éles villámlások miatt be kellett hunyniuk a szemüket. Százméternyire az áhított part látszott: magas, meredek fal, amelyet vöröses narancsszínű „erdő” övezett.

 — Az Arszénán egy ugrással a parton lennénk — jegyezte meg Vtorov.

 Senki sem válaszolt erre a tréfás megjegyzésre. Az űrhajósok visszafojtva izgalmukat, némán nézték az előttük feltáruló Vénusz-tájat.

 Odalent, a kijárati kamra alatt, kinyílt az egyik hangár ajtaja, és látni lehetett egy, „darun” függő villanymotoros csónakot. Felső részét átlátszó műanyag köpeny takarta, amely most nyitva volt.

 Vtorov leeresztette a létrát, és mind a négyen egymás után leereszkedtek a csónakba, amelyben nyolc ember is nyugodtan elfért volna. A központi vezérlőpult működésbe hozta a csörlőket, a kötelek leeresztették a csónakot a benne ülő emberekkel az öböl vizére.

 Balangyin vékony kesztyűbe bújtatott kezével benyúlt a vízbe. Sem meleget, sem hideget nem érzett, tehát a víz hőmérséklete körülbelül megegyezik az ember testhőmérsékletével. A hőmérő igazolta ezt, mert plusz 37,2 fokot jelzett. A professzor megtöltötte az előre kikészített palackokat vízzel, és gondosan bedugaszolta őket üvegdugóval.

 Korzewski, aki magára vállalta a gépész szerepét, kioldotta a köteleket, bekapcsolta a motort, s a csónak lassan távolodni kezdett a hajótól.

 Vtorov szeméhez illesztette a filmfelvevőgép nézőcsövét, és megörökítette a történelmi pillanatot: az első Vénusz-expedíció elindulását.

 A csónak a parttól húszméternyire állt meg. Megmérték a mélységet. Kiderült, hogy a fenék tizenöt méternyire van. A meredek part függőlegesen ereszkedett lefelé. Sehol sem láttak megfelelő helyet a partraszálláshoz. Magasan a fejük fölött a sárga „bokrok” húzódtak, amelyek innen is tömör, szivacsos tömegnek látszottak. A „bokrok” fölött az ég felé szöktek a „fák” törzsei. Úgy tűnt, hogy a felhők érintkeznék mozdulatlan csúcsaikkal.

 Vakítóan villámlott. Valahol a közelben, a túlsó parton csapott le, s nyomában fülsiketítő dördülés gördült végig az „erdő” fölött. Az űrhajósok alig érkeztek összehúzni fejük fölött a csónak műanyag fedelét, máris megeredt a szörnyű zápor. A viharfront, egyike azoknak, amelyeken az előbb az űrhajó is átrepült, az öbölre tört, pillanatok alatt teljes sötétség borult a tájra.

 Minden eltűnt a szemük elől: az űrhajó, a part, az ég. Nem látták sem a vizet, sem a csónakot, sem egymást, csak azt érezték, hogy a vízáradat súlyától meg-megremeg csónakjuk. Ha a műanyagtető nem bír ellenállni a rázúduló víznek, a csónak pillanatok alatt elsüllyed.

 Szinte egy időben gyulladt ki a fényszóró Belopolszkij és Balangyin sisakján. Láthatóvá vált a csónak körül sustorgó fehér hab és a vízfalat alkotó zápor meg az igen közeli magas partról zúduló zúgó vízesés.

— Vigye a csónakot kissé távolabb a parttól — mondta Belopolszkij.

 Hangjában egy csepp izgalom sem remegett. Úgy látszott, hogy a veszélyes helyzet, amelybe kerültek, egyáltalán nem nyugtalanítja.

 Korzewski végrehajtotta a parancsot, és a csónak tisztes távolba került a vízeséstől.

— Csak ki ne sodródjunk az óceánra — jegyezte meg Vtorov.

— Itt nincs szél — felelte Balangyin.

— De vajon kibírja-e a csónak teteje a nyomást?

— Készítésekor számításba vették az ilyen eseteket is. Ha mostanáig kibírta, ezután is épségben marad. Veszély nem fenyeget bennünket.

 Hosszú, megrázó erejű dördüléssorozat szakította félbe a beszélgetést. Mintha a Vénusz ege részekre szakadt volna. Szünet nélkül villámlott, a vakító fény bevilágította az öblöt. Az űrhajó óriási teste kibukkant a sötétségből, a záporfüggönyből. A sok kisülés miatt úgy látszott, mintha tűzháló borítaná, mintha nem is víz, hanem villamos eső zúdult volna a hajóra.

A vihar mintha még fokozódott volna.

 A csónak nagyot rándult, és a benne ülők érezték, hogy süllyedni kezd. A zúgó, sustorgó habok egyre magasabbra csaptak, s már a tető alsó szélét nyaldosták.

Hirtelen, mint a filmvásznon, ahol gyorsan váltják egymást a jelenetek, tovaszáguldott a vihar. Egy halkuló búcsúdörgés hangzott még fel, s a gyorsan távolodó sötét záporfüggöny eltűnt a túlsó parton levő „erdő” mögött. Az egész táj az előbbi látványt nyújtotta, sőt a meredek partról lefelé zúduló vízesés is szinte egy csapásra megszűnt.

 A csónak, mintha csak örülne, hogy levették róla a nyomasztó súlyt, előreszökkent az öböl vizén.

— Nézzék csak, mit művel az iránytű! — kiáltott fel Balangyin. A tű összevissza ugrált minden irányba a számlapon.

— Mágneses vihar — szólalt meg Belopolszkij.

 És mintha csak szavait akarná igazolni, az iránytű még néhányat ugrott, aztán megnyugodott. A Vénusz ismeretlen mágneses sarka felé fordult.

— Azt hiszem — mondta Vtorov —, hogy a rádióvisszhang okát a viharfrontok elektromos tulajdonságaiban kell keresni.

— Nagyon helyes — hallották sisakjukban Toporkov hangját. — A vihar alatt a műszerek a levegő ionizálásának rendkívüli erejét jelezték.

— Minden rendben? — kérdezte Melnyikov.

— Ha a vihar nem száguld el ilyen gyorsan, akkor nem volna most minden rendben — felelte Balangyin. — Már süllyedtünk.

— Csónakunk süllyedésbiztos — javította ki szárazon Belopolszkij.

— A Vénuszon állandóak a viharok — mondta Toporkov. — Gyakran lesz alkalmunk tanulmányozni ezt a furcsa jelenséget, és feltárjuk a visszhang rejtélyét.

 Semmi sem biztosította őket, hogy ez a „szélcsend” hosszú ideig tart. Bármely pillanatban új viharfront törhetett rá az öbölre. De senki sem gondolt a hajóra való visszatérésre.

 A csónak újra elindult, hogy megfelelő partraszállási helyet keressen. De bármennyit nézelődtek is, sehol sem találtak megfelelő kikötőhelyet. A meredek part megközelíthetetlen volt.

A csónakot irányító Korzewski, aki kevésbé volt elfoglalva a partok figyelésével, mint társai, hirtelen előrehajolt, és teljesen elfordította a kormányt.

— Mi történt? — kérdezte Belopolszkij.

 A biológus némán mutatott valami tárgyra, amely a vízen úszott.

 Vtorov benyúlt a vízbe, és kihúzott egy hosszú, lapos lécet.

 Egy… vonalzó volt, szabályos beosztással, rászámozással.

 

 

A KORÁLLSZIGET

 

Ha egy ismeretlen vadállat ugrott volna váratlanul a vízből a csónakba, valószínűleg kevésbé csodálkoztak volna. Élőlény a Vénuszon is lehetséges, bár nem tételezték fel, hogy magasrendű élő szervezetek lehetnének. De a holt lécdarab, amelynek egy idegen kéz adta a jól ismert mérőeszköz formát, a gondolkodó agy eme elvitathatatlan bizonyítéka — megmagyarázhatatlan volt.

— Járhatott a Vénuszon már előttünk is űrhajó? — kérdezte Korzewski.

 Ez a gondolat mindnyájukban felötlött, amint meggyőződtek arról, hogy valóban egy vonalzó van előttük, nem pedig egyszerű lécdarab.

 Belopolszkij kivette a vonalzót Vtorov kezéből, és figyelmesen megvizsgálta.

— Ez nem a Földön készült — mondta aztán. — Beosztása semmilyen földi mértéknek nem felel meg. Mértékegysége, úgy látom teljesen ismeretlen nálunk. Ha ezt a vonalzót valóban űrhajósok vesztették el, akkor azok nem földiek voltak.

Társai némán összenéztek.

„Nem földiek!…”

 Talán egy másik világ lakói jártak e bolygón? Lehet, hogy hajójuk még most is itt tartózkodik a Vénuszon? A vonalzót az öbölben találták, ahová pedig az óceán hullámai nem sodorhatták.

Az öböl további felderítésére többé senki sem gondolt. Visszafordultak. Mindnyájukat hajtotta a türelmetlenség, hogy alaposan megvizsgálják a rejtélyes leletet, pontosan megállapítsák, miből készült. Úgy látszott, hogy fából, de erről meg kellett győződniük. Az expedíció valamennyi tagja a laboratóriumba csődült. Belopolszkij az asztalra tette a vonalzót…

 Hosszú ideig a meteoritok voltak az egyetlen nem földi objektumok, amelyeket közvetlen tudományos vizsgálat alá vehettek.

 De ember még soha nem tartott a kezében olyan tárgyat, amelyet egy másik bolygón készítettek.

— Milyen furcsa — mondta Knyázev —, alighogy leszálltunk a Vénuszon, máris új titokba ütközünk!

 Balangyint és Andrejevet bízták meg a talált vonalzó megvizsgálásával.

— Próbálják megállapítani, mennyi ideig volt vízben — kérte őket Belopolszkij.

 Az űrhajósok elhatározták, hogy folytatják a félbeszakadt felderítést. Balangyin helyett Toporkovot osztották be a csoportba.

 Tekintettel a magas partra, amely nyilván egész hosszában megközelíthetetlen volt, Belopolszkij és Melnyikov úgy határozott, hogy az űrhajót egészen a parthoz viszik. Ez nem volt nehéz: a víz a part mentén elég mély volt, a két villanymotoros csónak hajtóművei elég erősek voltak ahhoz, hogy meghúzassák a hatalmas űrhajót,

 Romanov és Knyázev két különböző kamrából jött ki és beszálltak a csónakba.

 A drótköteleket külön erre a célra készített masszív gyűrűkbe akasztották, majd a vezérlőpult parancsára egyszerre indították be a motorokat, mindjárt a legnagyobb sebességre kapcsoltak.

 Az óriás „cet” lassan elindult, és fenségesen úszott a közeli part felé. Amikor a hajó elegendő sebességet kapott, a drótköteleket lekapcsolták róla, és a két csónak sietve eltávolodott.

 Az űrhajó nagyon lassan közeledett a parthoz, de nagy tömege miatt az összeütközés a meredek parttal nagy erejű volt. Két hullám csapott végig az öblön, s látszott, amint egy hullámtaraj végigfutott a túlsó partig.

 Zajcev és Knyázev, az űrhajó gépészei gyorsan összeszerelték a korláttal ellátott, könnyű hidacskát, aztán felhasználták az alkalmat, és az egész csoporttal együtt kimentek a kijárati kamrába, hogy felállítsák a hidat. Ők is, akárcsak a többiek, nagyon szerettek volna, ha csak kis időre is, a Vénusz „földjére” lépni.

 Miután mindnyájan felöltőitek a kezeslábast és a sisakot, Belopolszkij feltette a hagyományos kérdést, rendben van-e a levegőadagoló.

Az ajtó kinyílott.

 A „bokrok” és a „fák” most közel voltak olyannyira, hogy nyomban szembeötlöttek a korábban észre sem vett apróságok rajtuk. Amíg a gépészek Vtorov segítségével a híddal bajlódtak, Belopolszkij, Korzewski és Toporkov figyelmesen vizsgálgatta a tájat.

 Az eredeti feltevés, hogy a Vénusz „erdeje” nehezen járható, teljesen beigazolódott. A Föld trópusi erdeinek legvadabb zugai is tágas fasornak tűnnének az itteni „bokrok”, „liánok” és „fák” kusza káoszához képest. Köztük a földet sűrű szőnyegként borították a szalagszerű, vérvörös színű növények, amelyeken méter hosszúságú tüskék nőttek. A vörös szőnyeget mindenféle sokszínű rojtokkal díszített furcsa, húsos csövek döfték keresztül.

 A kijárati kamra ajtajával szemben egy nagy „bokor” terebélyesedett. Nyomban látták, hogy e sárga „növénynek” semmi köze sincs a Föld növényvilágához. A külsejéről szóló Melnyikov-féle megállapítás járt legközelebb az igazsághoz. Óriás „szivacs” volt. Ugyanolyan labdacsszerű testtel, mint a földi szivacsoké, tele számtalan apró lyukkal, amelyek között mindenfelé vékony hegyes tűk meredeztek.

 A „fák” törzsén nem volt kéreg. Sima, halvány rózsaszínű felületükkel szinte áttetszőknek tűntek.

 Korzewski hirtelen megfogta és megszorította Belopolszkij karját.

— Nézze! — mondta egy közelben álló fa törzsére mutatva.

A faóriás alsó ágait sűrűn befonó vérvörös „lián” alig észrevehetően megmozdult. Azt a benyomást keltette, mintha e „korallkígyó” hosszú, mozgékony teste a lélegzéstől összelapulna, majd felfúvódna.

— A szél — mondta halkan Belopolszkij.

A biológus tagadóan rázta a fejét.

— Itt nincs szél — suttogta.

 Az űrhajósok feszült figyelemmel vizsgálták a környező tájat.

— Élet! Mindenütt élet! — szólalt meg izgatott hangon Korzewski.

 Most már valamennyien jól látták, hogy az „erdő” tele van mozgással. „Lélegzett” a számtalan „lián”, egyenletesen ringatóztak, lengedeztek a csövek sokszínű rojtjai, időnként pedig egyes szálak kiegyenesedtek, mint a csápok, amelyek táplálékot keresnek. Valahol a rózsaszínű törzsek belsejében sötét pontok gyöngyöztek felfelé, mint levegőbuborékok a vízben. A földet borító vörös szalagok is mozogtak. Olykor mintha villamosáram futott volna keresztül rajtuk, tüskéik görcsösen megremegtek, a szalag meggörbült, mintha fájdalom húzná össze, majd új helyzetében újra megmerevedett.

— Nincs hová lépni — jegyezte meg Vtorov.

 A talaj, amelyből ezek a mesebeli „növények” nőttek, egyáltalán nem látszott. Az eleven szőnyeg egészen a meredek part széléig húzódott.

— Nem értem! — szólalt meg váratlanul Korzewski. — Ezek tengeri állatok, s a vízben kellene élniük. Nézzék ezeket a csápkoszorúval ellátott húsos csövecskéket. Pontosan a földi aktiniák másai. Meggyőződésem, hogy szájnyílásuk is van. De milyen táplálékot kaphatnak a levegőből? És ezek a tűk? Tipikus tengeri képződmények. Hát a korallfák? Mintha csak hirtelen leapadt tenger fenekére kerültünk volna. És a szivacsok? Honnan kerültek ide a szárazföldre? Talán a záporok? — kérdezte mintegy saját magától. — Nem, nem! Az kevés ahhoz. Nemrég ezt a helyet óceán borította.

— És miért apadt le oly hirtelen? — kérdezte Toporkov.

Belopolszkij összehúzta a szemöldökét. Erősen gondolkodott. Korzewski szavai nyomán felvillant valami az agyában, de aztán nyomban el is illant. Igyekezett visszaidézni. Mire is gondolt, amikor a biológus a hirtelen leapadt tengerről beszélt? Toporkov kérdése visszaidézte az eltűnt gondolatot.

— Megvan! — mondta váratlanul. — Feltétlenül így van! Apály! — magyarázta társainak, akik csodálkozva néztek rá. — A Nap most a keleti látóhatáron van. A Nap idézte elő az apályt. Éjszaka ezt a partot a dagály hullámai borítják.

— Alighanem eltalálta! — mondta Korzewski. — Ez a feltevés megmagyarázhat valamit. Hisz az éjszaka a Vénuszon hosszú ideig tart.

— Tehát estére itt ismét tenger lesz? — kérdezte Toporkov. — Mit csinálunk akkor?

— Sötétedik! — hangzott fel Knyázev figyelmeztető felkiáltása.

Vihar közeledett.

 Mindnyájan sietve hátráltak be a kamra belsejébe. Belopolszkij becsukta az ajtót. Alighogy becsapódott az ajtó, a szapora kopogás, amely nyomban egyenletes zúgássá változott, azt jelezte, hogy újabb zápor zúdult az űrhajóra. A kijárati kamra aránylag vékony falai lehetővé tették, hogy jól hallhassák a dörgéseket, villámcsapásokat és a közvetlenül közelükben zuhogó parti vízesés dübörgését.

— Nem lesz nyugtunk a viharoktól a Vénuszon — mondta Belopolszkij.

— Nagy baj volna, ha a vihar szabad ég alatt kapna el bennünket.

Senki sem felelt Vtorov jogos megjegyzésére.

— Maguk most hol vannak? — szólalt meg Melnyikov.

— A kijárati kamrában. Nem látni egy kis világosságot?

— Semmit sem látni. A képernyők sötétek.

 Nem maradt más hátra, mint türelmesen megvárni a vihar végét.

 Nem volt értelme annak, hogy újból végigcsinálják a visszatérés hosszadalmas folyamatát. A vihar bármely pillanatban tovaszáguldhatott. Jól tudták, hogy a viharfrontok többnyire nem szélesek.

A vihar húsz perc múlva valóban elvonult. Ojból kinyitották az ajtót.

— Azon csodálkozom a legjobban — mondta Korzewski —, hogy nincsenek tócsák. Ez a vízözön nyomtalanul tűnt el.

— A víz ott lehet a vörös szőnyeg alatt — mondta Toporkov. — Lehetséges, hogy ott sűrű mocsár van.

 A táj képe nem változott, de nyomban szembetűnt, hogy a korábban alig észrevehető parti mozgás fokozódott. Gyakrabban lélegeztek a „liánok”, gyorsabban mozogtak az „aktiniák” szálai, észrevehetőbben görbültek meg a vörös szalagok.

— Bizonyítani is felesleges, hogy ezeknek az organizmusoknak a közege a víz — mondta diadalmas arccal a biológus.

— Szálljunk partra!

— Egy pillanat! — mondta Vtorov, amikor látta, hogy Belopolszkij rá akar lépni a hídra. — Engedje meg, hogy a biztonság kedvéért magára kössem a kötelet.

— Ez bizony nem felesleges óvintézkedés — egyezett bele az akadémikus.

— Gennagyij Andrejevics mint alpinista, mindig gondol az ilyesmire — mosolyodott el Toporkov.

 Belopolszkij az övéhez csatolt vastag kötéllel, amelynek másik végét Vtorov tartotta erős kezében, végigment a hídon. Egy másodpercre megállt, keresve, hová is lépjen, aztán óvatosan belelépett a két vörös szalag közötti keskeny résbe. Majd még egy lépést tett előre.

— Itt nincs víz — mondta aztán.

Abban a pillanatban elsüllyedt.

 A kötél erősen megfeszült, de Vtorov szilárdan állt a lábán. Egyetlen mozdulattal visszarántotta Belopolszkijt a hídra.

— Lám, mire jók az „ilyesmik” — mondta enyhe gúnnyal Toporkovnak.

 Korzewski segített Konsztantyin Jevgenyevicsnek talpra állni. Kezeslábasának nadrágszára kissé bepiszkolódott, de teljesen száraz volt. Tehát Belopolszkij nem vízbe esett.

— Megcsúsztam a kemény és lejtős felületen — mondta.

— Azt hiszem, hogy a talaj itt likacsos, s ez magyarázza a víz hiányát. A víz a lyukakon eltávozik az öbölbe.

— Megengedi, hogy én próbáljam meg?

— Nem, én megyek.

 Ismét a híd szélére lépett, s az elektrovibrátor hegyével kitapogatta a talajt.

— Tartsa erősebben — mondta aggodalmasan Toporkov.

Vtorov ránézett és elmosolyodott.

 Belopolszkij biztos léptekkel, bár nagyon lassan, elindult, gondosan tapogatva maga előtt az utat. Vibrátora gyakran hatolt a mélybe. Ebből látszott, hogy gödrök közt kígyózó láthatatlan ösvényen halad. A gödrök mélysége teljesen ismeretlen volt.

 Belopolszkij hat lépés után megállt, és visszafordult társaihoz.

— Induljanak el utánam, de előbb kössék magukra a kötelet. Alaposan tapogassák ki az utat.

— Vigyázzon! — kiáltotta váratlanul Vtorov. — A tüske!

De az akadémikus már maga is észrevette a veszélyt.

 A közeli szalag méteres tüskéjének hegyes vége feléje hajolt. A „növény” lassú mozgásában nyilvánvalóan támadó szándék rejlett.

 Belopolszkij szinte ösztönszerűen csapott le a vibrátorral. A furcsa tüske nem tört ketté középen, amint várható volt, hanem teljes egészében elrepült. Azon a helyen, ahol a töve volt, a vörös szalagból néhány csepp fekete folyadék buggyant elő, mint sebesült állatból a vér.

 Belopolszkij a leütött tüskéhez lépett, felemelte, és odadobta társainak. Ugyanakkor éberen figyelte a többi tüskét. Valahányszor egy méternél közelebb jutott hozzájuk, a vékony „kardok” feléje hajoltak, mintha csak az lenne a szándékuk, hogy éles hegyükkel behatoljanak a testébe. De ha kissé hátrább lépett, nyomban előző helyzetüket vették fel. Az „aktiniák” fenyegetően nyújtották ki szálaikat a feléjük nyújtott kéz irányába. Mintha az emberi test vonzotta volna a Vénusz lakóit, idegen lényt láttak benne, és készek voltak megragadni.

— Nagyon óvatosnak kell lennünk — mondta Belopolszkij. — Lehet, hogy mérgesek.

 A három űrhajós egymás után lépett a partra. Vtorov indult el utoljára. Őt Zajcev és Knyázev tartotta, akik Belopolszkij utasítására a kamra küszöbén maradtak. Toporkov megcsúszott, de társai könnyen visszatartották az elsüllyedéstől.

 Korzewski utolérte Belopolszkijt. A biológus szeme ragyogott az örömtől.

— Ezek állatok, állatok! — ismételgette izgatottan. — Vadásznak miránk. Érti? Megszokták, hogy akkor ragadják meg a zsákmányt, amikor az feléjük közeledik. Ez azt jelenti, hogy az óceán vizében élőlények vannak, amelyek mozognak… úsznak. Érti, mit jelent ez?

— Igen, értem! — felelte Belopolszkij.

— Ide nézzen!

 Korzewski megfogta egy „aktinia” rojtját. Abban a pillanatban a mozgékony szálak körülfonták a keze fejét, és a fedetlenné váló kerek nyílásuk felé húzták.

— Látja, ez a szájnyílás. Éppen olyan, mint a földi aktiniáké! — ujjongott a biológus.

 Nem is akart ellenszegülni, engedte, hogy a növény (vagy talán állat) egyre mélyebbre szippantsa be a kezét.

 Belopolszkij megragadta a magáról teljesen megfeledkező tudós vállát, és teljes erőből egy hirtelen mozdulattal magához rántotta.

— Legyen esze! — mondta megszokott nyugodtságával. — Ez nem földi aktinia.

 Korzewski sajnálkozva nézett a letépett szálakra, amelyek lassan, szinte kelletlenül csavarodtak le a kezéről, és a földre hullottak.

— Egyet magunkkal kell vinnünk a hajóra — mondta.

— Vigyen, amennyit akar, de legyen óvatos.

Belopolszkij leütötte a legközelebb álló tüskét, aztán megfogta, s végét egy másik „aktiniához” közelítette. A szálak abban a pillanatban megragadták a tüskét, és a „szájukhoz” vitték.

 Mindnyájan érdeklődéssel figyelték a további fejleményeket.

 Egy perc múlva az akadémikus kezében csak egy kis tüskedarab maradt. A többi része eltűnt.

— Íme, tessék! Hol a biztosíték, hogy ez nem történt volna a maga kezével is?!

— Igen! — csak ennyit tudott mondani a zavarban levő biológus.

 Nyilvánvaló, hogy a Vénusz „aktiniái” egészen más felépítésűek, mint földi testvéreik. Belopolszkij megpróbálta a kezében maradt tüskedarabot kettétörni, de nem sikerült. Kemény volt, mint a vas, s az a látszatra törékeny és puha „növény” pedig könnyedén „kettéharapta”.

 A kötél hossza nem engedte, hogy messzire távolodjanak a hajótól. Különben is különlegesen óvatosnak kellett lenniük. Nem ismerték még a viharok természetét. Ezek halálos veszedelemmel fenyegethették őket. Ellenállhat-e védtelen ember a vízáradatnak? Senki sem tudta.

De itt a közelben épp eleget tehettek.

 A felderítők igen óvatosan összeszedtek néhány tüskét, az ultrahang késekkel három „aktiniát” és a vörös szalag egy jókora darabját elválasztották a talajtól. Aztán átvitték őket a kijárati kamrába.

 Amikor az első „fához” értek, Korzewski gondosan megvizsgálta.

— Tipikus korállképződmény — jelentette ki. — Jó lenne ágából egy darabkát lecsípni.

 Vtorov felnézett. A főtörzs ágai alacsonyan a föld felett kezdődtek. A „fát” sűrűn átfonták a „liánok”.

— Engedje meg, hogy megpróbáljam — fordult Belopolszkijhoz.

 Konsztantyin Jevgenyevics kételkedve nézett a sima, szinte kifényesedett fatörzsre.

— Segítségemre lesznek a „liánok” — tette hozzá Vtorov.

— Csak ne a magasból — egyezett bele az expedíció vezetője. — Törje le a legközelebbi vékony ágat. De gyorsan!

 Vtorov átadta a filmfelvevőgépet Belopolszkijnak, lekapcsolta a kötelet az övéről, aztán felkapaszkodott a biológus hátára, és megragadta az egyik „liánt”, amely az alsó ágra fonódott.

A következő pillanatban olyasmi történt, amire senki sem számított.

 Alighogy Vtorov megragadta a vérvörös színű „kötelet”, az villámgyorsan letekerődzött az ágról, és hosszú, mozgékony farka megvillant a levegőben. Három másodperc múlva Vtorov be volt „pólyázva”. A mérnök teljesen magatehetetlenül, kezét-lábát sem tudva mozgatni, csüngött társai fölött, akiket megbénított a „növénynek” ez a váratlan „támadása”.

 Toporkov letépte övéről a kötelet, s a következő pillanatban felugrott Korzewski vállára. Tőrének élét végighúzta a „lián” testén. Az ultrahang borotvaként szelte ketté a növényi ragadozót, Vtorov Belopolszkij karjaiba zuhant. Sisakján keresztül látszott, hogy fulladozik a testét még most is keresztülfonó „lián” ölelő szorításától. Az a kísérlet, hogy kézzel szedjék le róla a béklyókat, nem sikerült, és csak az ultrahang-tőrrel tudták átvagdosni a gyűrűket, és kiszabadítani mellkasát. Kezeslábasa sok helyen széjjelszakadt.

— Gyorsan a hajóra! — kiáltott fel ijedten Korzewski.

 Megragadta Vtorov nyakát, mintha csak meg akarná fojtani. A repedéseken keresztül beszivároghatott a Vénusz formaldehiddal szennyezett levegője. Belopolszkij elkapta a kötelet, s levágott egy jókora darabot. Ezzel a darabbal jól körülcsavarta a kezeslábas nyakát.

— Nincs semmije eltörve? — kérdezte Korzewski.

— Azt hiszem, nincs — felelte Vtorov. — Ezeknek a szörnyetegeknek gigászi erejük van. Fáj minden tagom.

— De menni azért tud?

— Persze hogy tudok.

 A kijárati kamrában Vtorov kezét nyújtotta Toporkovnak:

— Köszönöm! — mondta. — Megmentette az életemet.

— Szóra sem érdemes. Ma nekem, holnap neked.

 A szűrési eljárás már akkor sem tűnt olyan fárasztóan hosszúnak, amikor visszasiettek a hajóra, hogy megvizsgálják a talált vonalzót.

 Mindnyájan nyugtalanul figyelték Vtorov arcát, hátha felfedezik rajta a mérgezés tüneteit. A kötöttgallér légmentességében joggal kételkedtek.

— Hogy érzi magát? — kérdezte tőle szinte percenként Korzewski.

— Fáj a fejem.

— Érez valami szagot?

— Igen, nagyon erőset és kellemetlent.

 Tehát mégiscsak átjárta a formaldehid, amely a szűrődobozt megkerülte.

 Az űrhajón már mindenről tudtak. A kijárati kamra ajtajában teljes készültségben állt Sztyepán Arkagyevics az elsősegélytáskával a kezében. Balangyin és Pajcsadze a hordágyat tartották.

 Bármennyire is nyugtalankodtak társuk állapota miatt, a fertőtlenítésre kiszabott időt pontosan betartották.

 A kijárati kamrából csak a központi vezérlőasztallal lehetett beszélni.